Ón céhkanna a 18. századból

A szegények ezüstjének nevezett ónedények általános használata a 14. századtól indult Európában. Magyarországon dél-német, osztrák és cseh közvetítéssel vették használatba. A magyarországi ónöntő mesterség technikája, szakmai szervezete, szabályai, formái, díszítési módjai és díszítményei mind a Nürnbergből induló dél-német ónművesség hagyományait éltette tovább. Elsősorban a városlakó polgárok, a falusi és városi értelmiségiek, uradalmi, egyházi tisztségviselők és intézmények rendelték, a falvak tehetősebb lakosságát csak a 18. század legvégén érte el.

A történelmi Magyarország az ónművesség szempontjából is három részre szakadt. Legtöbb ónöntő Erdélyben dolgozott, elsősorban Kolozsvárott és a szászok által lakott városokban: Segesváron, Brassóban, Nagyszebenben. Felső-Magyarországon Eperjesen, Lőcsén és Kassán éltek kannagyártóknak nevezett ónművesek, az ország törökök által megszállt, így az iparosodásban megakasztott középső területén majd csak a 18. században indult újra a mesterség Budán, Miskolcon, addig Erdély és az északi területek látták el a Hódoltságot ónedénnyel. Nyugat-Magyarország legnagyobb központja Pozsony volt, az ottani céhhez tartoztak a soproni, a győri, a bazini, a nagyszombati, de a 19. század elejéig még a budai mesterek is.
A mesterség fejlődése a 16. századig sok párhuzamot mutatott az ötvösséggel, a formákban, díszítményekben, elsősorban a plasztikus elemekben ekkor még sok a rokon vonás. Az ónedények sorozattermékek voltak, díszítés csak külön megrendelésre, felárért került rájuk, így mindinkább előtérbe került a formák és a plasztikus díszítések egyszerűsödése. A 16. század végére kialakult formavariáció szinte változtatás nélkül élt tovább a 18. század közepéig.

Az ónöntés a virágkorát a 17-18. században élte, a hagyatéki leltárak szerint ekkor rendkívül nagy számú ónedényt tartottak Magyarországon is. Ezen óriási mennyiségű tárgyból a 19. század utolsó harmadában megindult műtárgygyűjtés kezdetekor már alig maradt a háztartásokban begyűjthető példány. A 231 Celsius fokon megolvadó, sérülékeny, puha fémből készült edények ugyanis nagyon könnyen rongálódtak, ezért rendszeresen újra kellett őket öntetni. A szebbeket protestáns egyházaknak ajándékozták, mert azok 1562-től elfogadták a nem nemesfémből készített liturgikus tárgyakat is. Így a nagy múltú és tekintélyes mennyiségű tárgyat előállított hajdani kannagyártó mesterség termékei ma nagyobb számban csak a protestáns egyház tulajdonában találhatóak meg.

A bemutatott impozáns méretű kannát Heródek Antal pozsonyeperjesi (Jahodná, Szlovákia) plébánostól vásárolta a múzeum a 20. század elején. A forma jellegzetesen a Pozsonyhoz közeli központok kannáinak sajátosságait mutatja: nagy méret, plasztikus lábak, középen széles rátétes csík, többször meghajlított fül, feliratos, mesterségjeles elemet tartó állat-vagy emberalak. Kerékgyártó céh kannája volt, 1761-ből származik. Belsejében győri mesterjegy: IT monogramos mester készítette, akinek két mesterjegye is ismert, de a pontos nevét nem sikerült még feloldani.
 

   
Felirata baloldalt:
CZEH.MESTER.BURIAN.ISTVAN
ATYA.MESTER.NAGY.GYÖRGY
NAGY.ISTWAN.
SÖRÖS IANOS.
HURTON. MIHAL
NAGY.IOSEF.BOROS.IOSEF   

Felirata jobboldalt:
BURIAN:GYÖRGY
STIGYLING.MATYAS.
SIGO.MARTON
SEBÖSTIN.IOSEF
RUSA.FERENTZ.
FORO. IANOS.
KOVACS. ISTVANY
és vékonyabb betűvel:
MENYHAR
utólag még vékonyabb, alig látható betűkkel:
GERŐI CI MESTER VOT 1844.

Valaha három lábon állt, és ón csapszerkezet is tartozott hozzá. Hiányos a feliratos kartust tartó kétfejű sas is a tetején.

Ón céhkanna
Győr, Magyarország, 1761
Leltári szám: 52987

Tárgyfotó: Sarnyai Krisztina