Pendely tulajdonjeggyel

Szöveg: Cs. Tóth Gabriella

A most bemutatott női alsónemű első ránézésre nem emelkedik ki a Néprajzi Múzeum Textil- és viseletgyűjteményének többi darabja közül. Mind anyaghasználata, mind szabása tipikus a magyar nyelvterületen.

A felsőruhák alatt megbújú „korcos pendelyt” a 20. század első felében, a gyakori mosást jól tűrő egyszerű kendervászonból szabták: két szélt egymásra fektettek, oldalait egy harmadik szél átlós elfelezésével kapott darabokkal toldották. Derekát korcban visszahajtották, ide fűzték be a kenderfonalból szövött madzagot. A varrásokat vékony kenderfonállal kézzel készítették. Azonban, ha jobban szemügyre vesszük ezt a tárgyat, feltűnik rajta egy aprócska hímzés, egy parányi jel, az úgynevezett tulajdonjegy.

Ez önmagában még kevés lenne, hogy műtárgyunk jelentősebb karriert fusson be, mint más társai, de ha megismerjük a hozzá kapcsolódó egyéb információkat is, máris magyarázatot kapunk arra, hogy miért lesz látható a Néprajzi Múzeum új állandó kiállításának a múzeumi gyűjteményezés problémáit körüljáró részében.

A Néprajzi Múzeum gyűjteménygyarapítási irányelveit a korai időszakban, túlnyomórészt népművészeti és esztétikai szempontok határozták meg. Egészen az 1930-as évek derekáig nem merült fel a tárgyak társadalmi kontextusban való értelmezésének igénye. Így alakult ki az a helyzet, hogy mikor Fél Edit 1935-ben átvette a Textil- és viseletgyűjtemény vezetését, az akkor már 12500 darabszámot elérő kollekció több mint 70%-a származott kereskedőktől és falusi árusoktól, melyekről legtöbb esetben hiányos információkkal rendelkezünk. Származási helyüket rendszerint feljegyezték, azonban a készítésükre és használatukra vonatkozó adatok, melyek a tárgyak mögött lévő emberekről mesélnének, ismeretlenek.

Fél Edit gyűjteményvezetői munkájának két célkitűzése volt. A gyűjtemény további gyarapítása, és ezeknek az ún. „néma tárgyaknak” a megszólaltatása, meghatározása. A most ismertetett pendely és a mögötte lévő terepkutatás jól példázza ennek a két törekvésnek az összefonódását, mely kétségkívül az egyik legtöbb eredményt hozó próbálkozás volt az adatolatlan műtárgyak értelmezésére.

Az őrhami kutatás tanulságáról több ízben beszámolt Fél Edit a Néprajzi Értesítő hasábjain. Két alakalommal, 1938-ban és 1940-ben, fényképpel együtt publikálta a pendelyünket. Másodszor az Adatok a tulajdonjegyekhez – előzetes jegyzetek a ruhajegyekről című tanulmányában, ahol emblematikus tárgyként jelenik meg, szemléltetve a ruhajegyek alkalmazásának szokását Őrhalmon. De a konkrét példán túlmutatva a jelenséget magán viselő többi műtárgyat is elemzi általa.

Mindezen tanulságok mellett, ebből az írásból ismerhetjük a nagycsaládrendszerben élő őrhalmi nők közös mosási szokásának kulisszatitkát, a ruhákba rejtett jegyek használatának szokását és azok fontosságát. Minden olyan háztartásban, ahol több férfi, nő és gyermek élt együtt, tulajdonjegyeket varrtak a ruhadarabokra és egyéb háztartási textilekre, az összecserélés és az ebből adódó konfliktusok elkerülésére.

Mivel Fél Edit még élő szokásként talált erre a jelenségre, sikerült felgyűjtenie az Őrhalmon alkalmazott összes ruhajegyet. Általa megtudhatjuk, hogy melyiket milyen darabokra hímezték általában, és azt is, hogy némelyik jegynek mágikus jelentése volt. A rontásra, de inkább szerelmi varázslásra használtakat csak néhány varró tudta elkészíteni. Ilyen volt például a sarkantyú, melyet, ha lány viselt a pendelyén, akkor bolondultak utána a legények, és ahhoz ment férjhez, akihez csak akart.

Ezen a ponton csalódás érheti kedves olvasónkat, ugyanis pendelyünkben egy sokkal egyszerűbb jegy, az úgynevezett görbike található, amely általános használatban volt. Legtöbb esetben gatyára és pendelyre hímezték, a megkötő alá. Mindez tudományos szempontból nem kisebbíti jelentőségét, hiszen mint láthattuk, egy műtárgyhoz tartozó tudás sok rétegből áll össze. A most leírtak betekintést nyújtanak a gyűjteményi kutatások múltbéli, de a jelent is meghatározó kihívásai közé, egyúttal ízelítőt ad az új állandó kiállítás tartalmából.