Muszlim női kendő

A kendő a Néprajzi Múzeum gyűjteményének több szempontból is nagyon friss műtárgya. A gyűjtés ideje: szeptember közepe, helye pedig az Ásotthalom közelében található magyar-szerb határvonal mente. A közelmúltig ez a zöldhatár-szakasz számított az egyik meghatározó átlépési pontnak sokak számára, akik napjainkban otthonukat elhagyva migránsként - legtöbben közülük a hazájukban fennálló háborús fenyegetettség elől menekülve - Nyugat-Európába tartanak. Hogyan kerülhet máris múzeumba és egyben bemutatásra egy olyan tárgy, amely még része egy éppen zajló történelmi eseménynek? Milyen jelentéseket hordoz és kérdéseket vet fel történelmi távlat nélkül, itt és most?

A fekete-szürke mintás kendő egészen pontosan a magyar határövezetben több kilométer hosszan felhúzott határzár szúrós pengéin akadt fenn, és erősen megrongálódott. Mivel használóját nem ismerjük, a tárgy egyelőre leletként annyit árul el, hogy a drótakadály leküzdése közben hagyták el, anyaga selyem és természetes alapú műszál, azaz viszkóz, mintázata gépi szövésű, viseléshez egy vagy több biztosítótűvel rögzítették a fejrésznél, tulajdonosa muzulmán nő lehetett. A kendő hossza és az itt leírt jellemzői arra utalnak, hogy hidzsábként hordták, azaz a hajat, a nyakat és a mellkast eltakaró sálként, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában elterjedt módon. A muszlim vallásúak számára a Korán valójában nem tartalmaz részletes rendelkezéseket a ruházatot illetően, de mindkét nemnél előírja a meztelenség elfedését. A kendő szinonimájaként is elterjedt hidzsáb elnevezés tágabban a megfelelő öltözködést, viselkedést, valamint a férfiak és nők közti kommunikációs irányelvek összességét jelöli; a Koránban is az elválasztásra, a takarásra, a fátyoljellegre utal konkrétan és átvitt értelemben egyaránt.

A legtöbb valláskutató szerint a muszlim férfiaknál a köldök és a térd közti területet, a nőknél pedig az arc és a kézfej kivételével az egész testet szükséges elfedni. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a női kendő- vagy fátyolhasználat sokkal inkább kulturálisan meghatározott, és eredete visszanyúlik egészen az iszlám előtti időkre: függ a textil jellegétől, a területenként változó öltözködési stílustól és a kifejezni kívánt kulturális jelektől, ami utalhat a viselő életkorára, családi állapotára, szűkebb etnikai és vallási csoportjára. A határzáron elveszített női kendő ilyen jellegű részleteit egyelőre nem ismerjük, de mivel mai jelenség vizsgálatáról van szó, így megvan a lehetőség a tárgy kortárs értelmezésének kibontására: hasonló kendőt viselő nőktől választ kaphatunk arra, hogy az iszlám térség melyik területén jellemző leginkább ez a kendőtípus.

Honnan érkezhetett a viselője? Milyen módon és jelentésekkel hordta? Egyet jelent-e számára a kendő elhagyása és a szabadon maradt fej, illetve haj a meztelenséggel? Ebből a szempontból egy krízishelyzetben, mint amilyen a szigorított határátlépés közbeni menekülés, egy muszlim nő számára mit jelent kendője elvesztése, miként vállalható a vele járó leplezetlenség? Hogyan lehet pótolni? A hosszú és embert próbáló útra van-e lehetőségük többet is magukkal hozni? Melyek azok a legszükségesebb és legfontosabb személyes tárgyak, amiket ilyen helyzetben mindenképp magukkal hoznak, és melyek azok, amire nincs lehetőség?

A kendő mint múzeumi tárgy személyes aspektusai és - az európai kultúra felől nézve - mássága, hogy mit is jelentett eredeti használati közegében, még felderítés alatt áll. De az, hogy milyen jelentőséggel bír manapság és majd a jövőben, az vitathatatlan: történelmi és dokumentális értéke önmagán túllépve az emlékezet nagyobb dimenzióit lesz képes megidézni. Hiszen az itt bemutatott muszlim női kendő egy olyan tanú tárgy a hosszabb távra tervezett helyváltoztatás, vagyis a migráció és azon belül a menekülés láthatatlan, sokszor csak számokban mért, dehumanizált folyamatában, ami segít egészen közel hozni, jobban megérteni és a legelemibb oldaláról megvilágítani egy 21. századi sorseseményt. A leginkább szemétként aposztrofált elhagyott határ menti tárgyak - a kendőn kívül elszakadt nadrágok, ruhák, elnyűtt cipők, az út során különböző országokban vásárolt vizes flakonok, energiaitalos és cigarettás dobozok, összegyűrt utazási jegyek, széttépett dokumentumok, névjegykártyák, szálláscímek stb. - egy átmeneti és szinte láthatatlan kulturális és társadalmi jelenség egyedüli manifesztumai.

Vörös Gabriella

Kendő
Ásotthalom térsége, Csongrád megye
2015. szeptember 22.

Fotó: Kerék Eszter