A „parasztszék” egyfajta képe mélyen meggyökeresedett a köztudatban. Itt azokra a bútordarabokra gondolunk, amelyek például a csárdákban és más „magyaros”, „népies” ihletésű helyeken kerülnek a szemünk elé. Szaknyelven ezeket deszkatámlájú székeknek nevezzük. Amíg ez egy sok tekintetben monolitikus, kikezdhetetlen értékítéletről tanúskodik, addig a néprajztudomány számára a tárgy sokkal több elfoglaltságot adott. Hiszen alig van életünknek olyan szelete, ahonnan a szék ne hiányozna, felhasználásának sokszínűsége már-már zavarba ejtő. Ez a formák rendkívüli változatosságával jár együtt. A szék a ma ismert kezdetektől fogva hordoz rang-, illetve méltóságjelző, valamint reprezentációs funkciókat is (erre utalnak például a „székfoglaló”, a „bársonyszék”, vagy a „székesfőváros” elnevezések, és a sort még folytathatnánk). Emellett az összes bútor közül a széknek kell a legbonyolultabb anatómiai igénybevételnek megfelelnie.

A kiállításban azt a dekonstrukciós ívet rajzoljuk fel, ami a néprajzi gondolkodásban a kezdeti, a köztudatban is meggyökeresedett, a parasztbútort szimbolizáló, azzal azonosított, konstruált képtôl a valóság jobb megközelítéséig, megkockáztathatjuk, megérintéséig és elfogadásáig vezet. Mondandónk a gyűjtemény adottságaiból fakadóan, a tudománytörténeti tényekkel összhangban, a Néprajzi Múzeum alapítása óta eltelt több mint 125 évre vonatkoztatható. A kiállításban a szék fogalmat köznyelvi értelemben használjuk, tehát az egyszemélyes ülőbútorokat (ideértve a szükségbútorokat is) értjük ez alatt, a bemutatásnál pedig a Néprajzi Múzeum Bútor- és Világítóeszköz-gyűjteményében őrzött tárgyakra szorítkozunk. Kiállítási szövegek gyanánt szakirodalmi szemelvényeket szerepeltetünk.