Néprajzi Múzeum Néprajzi Filmstúdiója

Bevezető a néprajzi filmezésbe

"Amikor a filmesek néprajzi filmeket készítenek, ezek talán filmek, de nem néprajziak, amikor néprajzkutatók készítenek filmet, azok talán néprajziak, de nem filmek..."
(Jean Rouch: A néprajzi film in: A népszerű tudományos film,
Budapest, 1981. 207.p.; Filmművészeti Könyvtár 66.)

Ezt mondta Jean Rouch 1952-ben az antropológiai és etnológiai tudományok bécsi kongresszusán, miután megtekintett számos teljesen jelentéktelen néprajzi filmet. Ez nem definíció volt, csak legfeljebb egy hiány konstatálása, de legalább annyi előnnyel járt, hogy pontosabban körvonalazta a helyzetet és felhívta az antropológusok figyelmét arra, hogy új életre kell támasztani az etnológiai kongresszusok filmbizottságát, mely addig csak elméletileg létezett.

"Az emberi cselekedetek megfigyeléséhez az audiovizuális technikát csak mintegy tíz éve használják ki ésszerűen - állapítja meg 1968-ban Jean Rouch A NÉPRAJZI FILM című írásában -, mintha a néprajzkutató vagy a szociológus félne ezeknek az eszközöknek az alkalmazásától, nem tudván azokat megfelelően ellenőrizni és kezelni. Ennélfogva sokáig mellékes, gyakran veszélyes dolognak tartották a film és hangfelvételt, amely azzal a kockázattal járhat, hogy előnyben részesíti a látszatot a lényeg rovására. A filmek és magnetofonszalagok legfeljebb illusztrációk lehettek, kétségtelenül fontosak, de csupán kiegészítői a klasszikus módszerekkel (megfigyelés, interjú, kérdőív...) lefolytatott vizsgálatoknak. És ha néhány úttörő makacsul mégis filmfelvételekkel tért vissza kutatóútjáról, két-három vetítésre sor kerülhetett - tudományos konferenciák szórakoztató "felvonásközeként" -, de nehezen nézték el, hogy egy kutató képek felvételével vesztegeti idejét, még nehezebben, hogy a filmek szélesebb terjesztését kísérli meg. És még ma is számos társadalomtudományos kutatást végző csoportban megmosolyogtat, sőt gyanakvóvá tesz a "film" szó. Ebben a szinten bizalmatlan légkörben született meg a néprajzi film. Az információ és az ismeretterjesztés jelentős fejlődése kellett ahhoz, hogy a tudományágak képviselői belássák lemaradásukat és megpróbáljanak fölzárkózni. Nem áll-e fenn az a veszély, hogy a tegnap mellőzött és elvetett audiovizuális eszközök ellenhatásaképp holnap "csodaeszköz"-zé válnak és felforgatják még a társadalomtudományok alapjait is? Már a tanulmány elején meg kell egyeznünk abban, hogy a filmfelvevő gépek és magnetofonok - bármilyen tökéletessé is válnak - nem helyettesítik és soha nem fogják helyettesíteni a néprajzi vizsgálat klasszikus módjait".

A magyarországi néprajzi filmeknek és készítőiknek is hasonló a megítélésük a kezdetektől fogva. De ennek ellenére sok néprajzi mozgóképet rögzítettek celluloid szalagra lelkes kutatóink és filmes szakembereink.

A magyar néprajzi kutatás nemcsak a fonográfot használta a népdalgyűjtésben, hanem már igen korán: 1910-ben foglalkoztak a Néprajzi Múzeumban azzal a gondolattal, hogy a filmszalagot is bevonják a kutatómunkába (Hoppál Mihály: Magyar néprajzi filmkatalógus, Ethnographia 1972. I. szám, Budapest, 1972. 137p.). Kutatóink felismerték a mozgókép nagy jelentőségét és képességeit olyan kultúrjelenségek megörökítésénél, ahol az állókép, a rajz, de még a legjobb leírás sem volt képes arra, hogy a jelenséget maradéktalanul rögzítse az utókor kutatói számára. A film és a fényképfelvételek sorában Gönyey Sándor képei és filmfelvételei maradtak ránk; a filmek 1927-től kezdve, fényképek korábbi időszakból is.

Az 1930-as évektől kezdve folyamatosan készültek 35 mm-es filmre is felvételek, a Magyar Film Iroda filmjeire kell gondolni elsősorban.Meg kell említeni az osztrák származású (később Angliában letelepedett) Georges Höllering filmjét, melyet a Hortobágyról készített, s melynek képei felbecsülhetetlen értékű hiteles dokumentumok - írja Moldován Domokos (Filmkultúra 1969/2. 7-13p.). Hasonlóképpen értékes Fejős Pál, a híres rendező néprajzi munkássága, aki hollywoodi sikerei után az etnológiai filmezésnek világviszonylatban is egyik kezdeményezője lett. Peruban, Madagaszkáron és Sziámban forgatott - ez utóbbi helyen készült az "Egy marék rizs" című híres filmje.

Bartók Béla is megemlíti 1936-ban a "Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét?" című írásában a filmfelvétel fontosságát: " arra szeretném a gyűjtők figyelmét felhívni, hogy - ha már hangosfilmfelvétel nem valósítható meg - legalább fényképfelvételek készüljenek a közlőkről, a játék és táncjelentekről... Ez is közelebb juttatja gyűjteményünket a való élethez"...

Sajnos a gyűjtők munkája állami támogatás hiányában továbbra is csaknem kizárólag "magánúton" folyt. Gönyey is saját költségén vette filmre a ma már rekonstruálhatatlan táncok egész sorát, készítette felbecsülhetetlen értékű "mesterség"- és "szokás"-filmjeit, örökítette meg például a bugaci pásztorok cserényköltöztetését s az ipolyvecei kézihalászatot. Csak húsz évvel az első amatőrfilmjének megszületése után vette meg a Néptudományi Intézet körülbelül hatszáz méter fordítós keskenyfilmjét és felvevőgépét. Ugyanez történt egy esztendővel később, 1948-ban Molnár István közel hétszáz méter néprajzi táncgyűjtésével. Molnár Istvánnak már valóban elsőrendű fontosságú volt tudományos munkájában a filmezés, ezt bizonyítja Magyar Tánchagyományok című kötete, melyben a táncleírásokhoz saját filmfelvételei szolgáltak alapul. A néptánc-gyűjtéseknél tehát már kivívta elsőbbségét a filmfelvevő gép a fényképezőgéppel szemben, mivel nemcsak a térformákat, mozdulatokat volt képes rögzíteni, hanem lehetővé tette a tánc teljes rekonstruálását, s módot adott a motívumok pontos lejegyzésére, a "táncleírásra". A hangosítás problémája azonban még ezután is megoldásra várt.

A nagyarányú népi tánc gyűjtés mellett megindult a mezőgazdasági munkaeszközök és munkamódok megörökítése is, ebben Keszi-Kovács László úttörő tevékenységet folytatott.

A magyar néprajzi filmezés újabb fejlődési fokát jelentette, amikor 1941-ben az Erdélyi Tudományos Intézet munkatervében költségvetésileg biztosították a felvevőgép használatát, s ennek folytán - a finnországi tapasztalatok alapján - olyan komplex gyűjtéseket tudtak végezni - nagy apparátussal -, mint az ún. Borsavölgyi Kutatások. Az "előgyűjtések" során az Intézet tagjai - 25-30 bölcsészhallgató részvételével - igen alaposan felmérték a terepet, botanikai, zoológiai, antropológiai szempontból (a régészeti kutatásokat például László Gyula, a mesekutatást Haáz Ferenc végezte). Így volt jelen például a bálványosváraljai kutatásokon az akkor jogot és néprajzot hallgató Jancsó Miklós is.

A korszerű filmhangosítást azonban ők sem tudták megoldani. Készítettek felvételeket Erdély legkülönbözőbb tájain, például a Mezőségen, a Háromszéki, Radnai és Kelemen-havasokban, a Hargitán és a Csíki-havasokban, a kalotaszegi és székely falvakban. A több mint hétezer méter tizenhat milliméteres néma, Gewaert fordítós film, amelyet Paillard Bolex kamerával vettek fel, "Budapest ostromakor, 1945-ben mind elpusztult a hozzátartozó néprajzi gyűjtésekkel, fonográf és decelit lemezekkel, fényképfelvételekkel... együtt" - írja Keszi-Kovács László, a néprajzi filmezés ma is élő, neves képviselője.

A mozgókép és hangrögzítés megjelenése új távlatokat nyitott a néprajzos-muzeológusok előtt. Egyszerre lehetett a tárgyakat, beszélgetést, éneket, - az embereket, mozgásukat, viselkedésüket rögzíteni. A kultúránk különböző jelenségei így teljes összetettségükben elemezhetők, vizsgálhatók, használhatók, mint a teljesebb önismeret és önértékelés szükséges alapjai.

A néprajzos muzeológusok felsőfokú szakmai képzésében már az 1940-es években megjelent a néprajzi filmezés oktatása. (Keszi-Kovács László, Kolozsvár) Ennek ellenére nem dicsekedhetünk azzal, hogy folyamatos és sikeres eredményei születtek volna az új dokumentálási technikának. Főleg financiális nehézségek gátolták az érdeklődő szakemberek működését ezen a téren is.

A második világháború utáni társadalmi-politikai helyzet változatos próbatételei sem kedveztek a néprajzi filmezés megerősödésének. Az újjászervezett Néptudományi Intézetben a munka hasonló elv-gyakorlati célkitűzésekkel indult meg, mint a kolozsvári intézetben, noha az egyre élénkülő néptáncmozgalom hatására gyűjtéseik során főként néptánc felvételeket készítettek. Amikor 1949-ben a Néptudományi Intézetet megszüntették, a néprajzi filmezés derékhada több felé szakadt.

Régi tervet kívánt megvalósítani a Hunnia Filmgyár az ún. Magyar Tájfilm elkészítésével; ennek motívumgyűjtéséhez tizenhat milliméteres kamerával Szőts István és Raffay Anna 1955-ben hozzá is kezdett, s jártak-filmeztek Szatmártól Vasig majd minden faluban. A tervezet "Tájfilm" azonban meghiúsult, s így a tízezer méternyi felvett népszokásanyagnak csupán tizenhat mm-es "motívumkópiái" emlékeztetnek a negyven esztendővel ezelőtti Magyarország népi kultúrájára.

A magyar nép tárgyi kultúrájának filmezésére vállalkozott Lakatos Vince, aki a mai napig is leginkább a tárgyi néprajz "népművészeti" részét műveli, s ezt számtalan kisfilmje, díja jelzi.

A Néptudományi Intézet megszűnte után Keszi-Kovács László az ELTE Néprajzi Tanszékén folytatja gyűjtő-filmező munkáját. Több felvételt készített - az Egyetem néprajz-szakos hallgatóinak segítségével - a paraszti gazdálkodás különböző mozzanatairól: sarlós aratás, nyomtatás, kézi cséplés, zsúpfedélkészítés, szőlészet, halászat, méhészet stb.

A tájfilm terve aztán - ha módosult formában is - a későbbiekben újból előkerült. Basilides Ábris filmrendező és Kiss Károly író, a Néprajzi Múzeum megbízása alapján újra kezdték a Szőts István - Tamási Áron - Raffay Anna által felvett gondolat filmi megvalósítását. Tervük az volt, hogy a születéstől a halálig ("Bölcsőtől a koporsóig") nyomon kövessék a parasztság még élő, vagy eredeti helyszíneken rekonstruálható jeles és hétköznapi szokásait. Sajnos a nagyszabásúra tervezett mű ismét torzó maradt - amihez minden bizonnyal Basilides korai halála is hozzájárult.

A negyvenes és ötvenes évek filmhíradóiban, paraszti témájú filmjeiben is sok hiteles felvétel maradt fenn a falusi életformáról. Igazi fellendülést jelentett az ötvenes években Szőts István és Raffay Anna tervszerű gyűjtőmunkája, elsősorban népszokásaink összegyűjtésén fáradoztak.

Az ismert történeti események csak a hatvanas évektől teszik lehetővé, hogy a néprajzi filmezés újra igazi lendületet vegyen. A tervszerűség eredményeként értékes felvételekkel gyarapodott a filmanyag, Martin György és Boglár Lajos munkája nyomán.

A Magyar Filmgyártó Vállalat rövidfilmjei jól szolgálták ebben az évtizedben a tudományos ismeretterjesztés céljait, a néprajztudomány eredményeinek népszerűsítését. Elmondható, hogy a hatvanas évek néprajzi filmezése a MAFILM jegyében telt el - bár a Néprajzi Múzeum és néhány vidéki múzeum is készített jó néhány filmet -, a következő évtizedben a Televízió is bekapcsolódott a gyártók sorába, s a filmgyári produkciók száma is növekedett. Erre a tendenciára azért érdemes odafigyelni, mert egyben jelzi, hogy néprajzi filmjeink korábbi bántóan amatőr technikai színvonala eltűnik, s tökéletes filmes mesterségbeli tudással ,de olykor kevesebb néprajzi szakmai igénnyel készülnek az újabb felvételek, összeállítások.

Ez sajnos igaz napjaink televíziós illetve professzionális filmgyártásában készült néprajzi antropológiai produkcióira is.

l968-tól rendszeresen megrendezték Juhász Antal kezdeményezésére és Raffay Anna őrangyal szárnyai alatt a Néprajzi Filmszemléket, ahol számtalan magyar és külföldi film került bemutatásra. Szegeden, a TIT rendezésében, 35 hivatásos, és amatőr film szerepelt.

Másodszor Szekszárdon, a Megyei Művelődési Központban, tudományos tanácskozás keretében, a Városi és a Megyei Tanács rendezésében nemzetközi pályázatot hirdettek meg. 11 ország 128 filmje került szemlére és megvitatásra, és itt 3 nevet hadd említsünk meg: a Tanácskozás és a zsüri elnöke Ortutay Gyula akadémikus volt, Dömötör Tekla egyetemi tanár vezette a négy szekcióban zajló tanácskozást és Kis István volt a fő szervező.

Ortutay Gyula így írt a második néprajzi filmszemle évkönyvében 1970-ben: "A szemle és a tanácskozás megrendezésének jelentőségét a következőkben látom: Minden tudomány számára döntő kérdés ismerettárgyának megközelítési módszere. A néprajz, a folklór megfigyelő, mérő módszere lassan fejlődött a tartalmi összefoglaló leírástól, a lejegyzés különböző formáin át a modern gépi felvételekig. Napjainkban a megörökítés, a rögzítés finom módszerei kezdik megközelíteni a tudomány számára lehetséges objektivitást. Éppen például a filmezés mostani modern formái adnak lehetőséget a hű megörökítésre. Bűn volna ha ezzel a lehetőséggel nem élnénk. Az már módszertani kérdés, hogy milyen témát, milyen teljességgel filmezzünk."

1970-től Tolna megyében, eleinte évenként, majd két évenként, összesen 13 alkalommal, a Dél-Dunántúli Amatőrfilm Szemlékhez csapódva, nagyobbrészt a Dombóvári Művelődési Házban rendeztek Országos Néprajzi Szemlét, melyeken évenként 45-25 amatőr néprajzi film szerepelt.

1975-ben a Bács megyei Tanács szervezésében a Kiskőrösi Művelődési Házban a Tanácskozás az akkori szocialista tábor 78 filmjét vitatta meg.

1983. május 25-én a Magyar Néprajzi Társaság közgyűlésén Dr. Kodolányi János alelnök javaslatot tett néprajzi film- és fényképészti szakosztály létesítésére, javaslatát az alábbiakkal indokolta. "Az elmúlt években jelentősen megnőtt azoknak a száma, akik amatőrként vagy hivatásos filmesként néprajzi témájú filmeket készítenek... A jelenlegi - átmenetinek tekinthető - nehézségek ellenére bizonyosak lehetünk a videótechnika gyors terjedésében... A Szakosztály létrehozásával a mostaninál jobb lehetőségek nyílnának a nemzetközi kapcsolatok ápolására."

A Szakosztály elnökének Dr. Boglár Lajost, titkárának pedig Tari Jánost választották, akik 1983. szeptember 26-tól részletes programot dolgoztak ki rendszeres vetítések és találkozók szervezésére.

1983-ban Szentendrén sikerült újból Tudományos Tanácskozás keretében meghirdetni az amatőr díjnyertes filmek szemléjét, melyre meghívták az MTV néprajzi témákkal foglalkozó filmeseit és kiterjesztették a Szemlét mind a hivatásos, mind az amatőr néprajzi fényképek és diák szerepeltetésére is.

1985-ben a Néprajzi Múzeum kérésére a Művelődési Minisztérium Közgyűjteményi Főosztályával egyetértésben a Filmfőigazgatóság engedélyezte a Néprajzi Filmstúdió működését. A filmgyártási tevékenység néprajzi dokumentum-, ismeretterjesztő-, oktató-, tudománytörténeti-, kutatófilmek, valamint múzeumi és műemlékvédelmi területet érintő témákra terjedhet ki. A Néprajzi Filmstúdiót rendeletben előírt filmes szakképesítésű ember irányíthatja csak, ezt Papp János stúdióvezető személyében jelölték ki, aki egyébként már a hivatalos engedély előtt több éven át fontos értékmentő tevékenységet végzett, Szakály István segítségével sok leforgatott néprajzi filmet hozott vetíthető formába, a korszak kutatóit megkérve, hogy a néma filmeket szakszöveggel bővítsék, a nagyközönség és a szakma igénye között egyensúlyozva. A Néprajzi Filmstúdióban az archív filmek felújítása mellett több új néprajzi dokumentumfilm született a Néprajzi Filmstúdió stábja, illetve a Néprajzi Múzeum muzeológusainak együttműködésével.

1986. áprilisában nemzetközi néprajzi film- és videótalálkozó megszervezését tervezte a Magyar Néprajzi Társaság Film és Fényképészeti Szakosztálya, és május 7-én a MAFILM, a Magyar Televízió, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Filmintézet, a Magyar Amatőrfilm Szövetség, a Pannónia Rajzfilm Stúdió, a Hungarofilm, a Művelődési Minisztérium Film Főosztálya és az Országos Oktatástechnikai Központ illetékesei összeültek a tervek egyeztetésére Hoppál Mihály és Tari János előzetes tervei alapján.

1987 februárjában el kellett halasztani a tervezet Filmfesztivált szervezési és anyagi gondok miatt. Ellenben július 5-től 12-ig a párizsi CNRS - Colette Piault-val együttműködve megrendeztük a Hogyan filmezzünk rítust-szokást című nemzetközi szemináriumot, ahol magyar néprajzi filmeket is bemutathattunk, és a nemzetközi antropológus-filmes szakemberek ezeket megvitatták.

Az 1990-es évektől egyre kevesebb pénz jutott a néprajzi dokumentumfilmek megmentésére, a Néprajzi Múzeum vezetése egyáltalán nem számolt a Néprajzi Filmstúdió létével. A Néprajzi Múzeum funkciója hagyományaink, értékeink megőrzése, és ezzel a lehetőség megteremtése a néprajzi értékeink ápolásra. Audiovizuális értékmentésre csak különböző alapítványok támogatásaiból volt mód, mint ahogy ezen filmkatalógus és a benne szereplő filmek videóra történő átírása is alapítványi támogatással jöhetett létre.

A rövid történeti áttekintés után néhány szót a néprajzi filmkatalógusról illetve filmindexről. A mozi századik születési évfordulójára 1995 decemberére időzítettük e filmjegyzék és mutató megjelentetését. Időszerűvé és szükségszerűvé vált ez a kiadvány, mivel ez a médium - legalábbis a hordozóját, a celluloidot tekintve - pályafutásának végéhez közeledik a néprajzi dokumentálásban.

Ma már nem készül Magyarországon filmnyersanyagra néprajzi témájú film. Ennek fő oka a videótechnika illetve a számítógépes multimédia térhódítása és a filmtechnológia rendkívüli mértékű megdrágulása.A Néprajzi Filmstúdió évek óta nem kapott anyagi forrást új filmek készítésére, csupán a korábban leforgatott filmjeinek befejezését és videóra történő átmentését tudta elvégezni külső támogatással.

A Néprajzi Múzeum filmgyűjteménye a korábban befejezett és beletározott filmek (FILM 001-136) mellett nagyon sok olyan, nagyrészt 16 mm-es fekete-fehér, néma filmdokumentumokat, filmjegyzeteket őriz, amelyek eddig sem a kutatók, sem pedig a nagyközönség előtt nem voltak ismertek. 1995-ben megkezdődött a filmanyag feltárása, katalogizálása, a filmek videótechnikára való átírása. Ennek a zömében vágatlan filmanyagnak a hozzáférhetővé tétele elősegíti, hogy a kutatók és az érdeklődők mélyrehatóbb betekintést nyerjenek egy-egy néprajzi témába. Az igen nagy számban előkerült táncfelvételen kívül, amelyeket az ország különböző tájegységein valamint a határon túl rögzítettek, számos, eddig nem látható felvétellel bővült a Néprajzi Múzeum filmgyűjteménye a népszokások, gazdálkodás, táplálkozás, mesterségek, népviselet, népművészet területéről. A magyar anyagon kívül előkerült néhány, magyar kutatók által készített vagy külföldről a Múzeumnak ajándékozott, Európán kívüli kultúrákat bemutató film is, mint például Bodrogi Tibor Indonéziában vagy Hans Baumgartner Brazíliában készített felvételei.

A filmdokumentumok többsége az 1940-es évek eleje és az 1960-as évek vége között készült. Így az anyagból keresztmetszetet kaphatunk a néprajzi filmezés jelentős korszakairól és különböző stílusairól, a Néptudományi Intézet által az 1940-es években felvett és gondosan szerkesztett, vágott táncfilmektől kezdve, az egyes, már nem élő népszokásokat rekonstruáló felvételeken keresztül, néprajzkutatók által amatőr filmesként rögzített filmjegyzetekig. Az utóbbiakon kívül, az anyagok között szerepelnek olyan ismert néprajzi filmesek filmjei is, mint Raffay Anna, Keszi-Kovács László vagy Moldován Domokos. Több filmen a néprajzi gyűjtők, filmesek is megörökítették magukat, fényképezőgéppel, filmfelvevővel vagy magnetofonnal a kezükben. Így ezek a felvételek nem csak néprajzi, hanem technika- és tudománytörténeti szempontból is értékesek.

Bár a filmek készítésére vonatkozó adatok sokszor hiányosak, szükségesnek tartottuk közreadni a filmdokumentumok jegyzékét, mivel ezek értékes részét képezik a magyar néprajzi filmanyagnak. Tehát egy korszak lezárult, legalábbis, ami a filmnyersanyagon történő mozgóképes néprajzi-antropológiai dokumentálást illeti.

Szükségesnek láttuk, hogy az Ethno-Phono-Photo-Kinematographia, a néprajzi hang- és képrögzítés fejlődését bemutató kiállítás kapcsán a látogató e filmkatalógust is forgathassa.A Néprajzi Filmstúdió 16mm-es filmjei és filmjegyzetei a 30-as évektől a 90-es évek elejéig kerültek a katalógusba. A Néprajzi Múzeum Filmgyűjteményi Leltárkönyvének gyarapodási sorrendjét követi a katalógusszám, amely jobboldalt, FILM előjelzettel van ellátva, utalva a múzeumban elfoglalt gyűjteményi helyre.

Jelen katalógusunk sem a műfaji vagy a tematikus csoportosítást, sem a készítés időrendjét nem követi, hanem a gyűjteménybe kerülés leltári sorszáma a meghatározó, mivel minden egyes darabot, amit a Múzeum archívumában őrzünk, "kamerával írt" kéziratként kezelünk. Így az érdeklődő kutató a keresett filmhez könnyen hozzáférhet.

A film magyar és angol címét a film nyelve, színe, formátuma, hossza méterben és percben, illetve videómásolatainak változatai követik. A gyártó és a tulajdonos után a rendező, operatőr, szakértő, forgatókönyvíró, hangfelvétel-készítő neve szerepel, ha ismert. Ezt követi a készítés helye - helység, megye, (tájegység); ország -, amelyet kis térképen is ábrázolunk, utána a forgatás és a vágás ideje olvasható. Rövid magyar illetve angol nyelvű tartalmi ismertetés zárja a filmről közölt információkat.

Örömmel ajánlom a néprajztudomány művelőinek és az érdeklődőknek e kiadványt, hogy vizuálisan is bővíthessék tudásukat.

Az elejére