Kézzel vagy géppel?

Szöveg: Szarvas Zsuzsa
Fotó: Sarnyai Krisztina

Mit keres ez a mosógép a Néprajzi Múzeumban? Ha mosás, akkor nem inkább egy mosósulyoknak, lapickának lenne helye ebben a vitrinben? Annak a kézzel faragott, sokszor díszített, téglalap alakú vagy felfelé szélesedő, lapátszerű nyeles eszköznek, amelynek segítségével a természetes vízben kimosott ruhát sulykolják, csapkodják. A vidéki háztartások 17. század óta ismert és a 19. század eleje óta Európa-szerte elterjedt eszközének számos példánya megtalálható a Néprajzi Múzeum gyűjteményében is. Mosógépből viszont csupán ez az egy, amely inkább a városi, polgárosodott háztartások eszközkészletébe tartozott a 20. század eleje óta. A 19. század közepétől megjelenő forgódobos mosószerkezetek belső sulykolót működtettek kézi hajtással. A hasonló technikák nagyon sokáig tartották magukat, s az igazán gépesített, elektromos árammal hajtott változatok csak a 20. század közepétől jelentek meg és szorították ki mindenhol a sulykokat csakúgy, mint a kézzel hajtott mosóeszközöket.

Az elsősorban városi háztartások kézzel hajtott, munkát megkönnyítő eszközei közé tartozott a mosógép mellett például a mángorló, amely a ruhák gyűrődéseit segített kisimítani, a kézi varrógép, amely pedállal vagy kézi fogantyúval hajtott tűvel varrt vagy a kézi kávédaráló, amely egy forgó kar segítségével aprította a kávészemeket.

A kiállított tárgy 2018 őszén került a Néprajzi Múzeumba, az akkor 88 esztendős Pálmay Lórántné felajánlásaként. Nagyszülei tulajdona volt, akik 1891-ben Grazból költöztek Budapestre, a Józsefváros Tisztviselőtelepére. A nagyapa a Ganz gyárban volt főmérnök. Bár a családi emlékezet szerint Ausztriából hozták magukkal a mosógépet, a fedelén látható felirat tanúsága szerint Budapesten készült a Geittner és Rausch vaskereskedés termékeként. A cégnek több lerakata is volt a fővárosban, és sokféle innovatívnak számító terméket forgalmazott.

A hasonló elven működő mosógépek  a 20. század első évtizedeiben Magyarországon is elterjedtek olyan polgári háztartásokban, ahol megfelelő méretű, beépített tűzhellyel rendelkező konyha vagy külön mosókonyha állt rendelkezésre. Az adományozó emlékei szerint ezt a darabot a konyhában használták, még az 1950-es években is, de akkor már kizárólag ágynemű és asztalnemű kifőzésére. A konyhai rakott tűzhelyen felmelegítették a vizet, ráöntötték a dobba helyezett mosnivalóra, amit a dobot forgatva tovább főztek.

A kézzel hajtott mosógép sok szempontból átmeneti munkaeszköz: átmenet a kézi és gépi mosás, a mosást segítő kézi eszközök és az emberi erőt nem igénylő gépek között, átmenet a sulyok és az automata (vagy legalábbis elektromos árammal működő) mosógép között. Egy dolog azonban valamennyi mosóeszközt jellemzi: a mosás mindig női munka volt.

Ugye nem kérdés, hogy ennek a tárgynak a Néprajzi Múzeumban van a helye?