Néprajzi Múzeum
Budapest 1146, Dózsa György út 35.
Telefon: +36 1 474 2100
E-mail: info@neprajz.hu
Szeptember 26-án, a nyelvek európai napja alkalmából egy új, kéthetente frissülő posztsorozatot indítottunk Facebook-oldalunkon, amiben a gyűjtemény tárgyainak elnevezéseivel játszunk nyelvi játékot. Számos olyan kifejezést, szókapcsolatot használunk, amelyek eredetét már nem feltétlenül ismerjük, de egykor a mindennapokban használatos, közismert tárgyak nevéhez kötődtek. A sorozatban olyan ma is használt hétköznapi kifejezéseket bontunk ki, amelyek a múzeum gyűjteményében is megtalálhatóak „tárgyiasult” formában.
19. poszt: Összeboronál
Az összeboronálás, beboronálás vagy elboronálás gesztusa mindennapi kommunikációnkban már kevésbé kapcsolódik az egykor szinte minden parasztgazdaságban használt alapvető mezőgazdasági munkaeszközhöz, a boronához.
A felszántott föld porhanyítására, az elvetett magok betakarására használt boronának két típusa létezett. Az egyik a fogasborona, melyet sokszor egyszerűen csak fogasként illettek: trapéz, négyzet, téglalap vagy háromszög alakú favázakból álltak, melyekből fa- vagy vasfogak álltak ki, ezeknek sűrűsége a talaj típusától is függött. A tövis- vagy vesszőborona két léc közé szorított seprűszerűen összefogott tüskés gallyakból (galagonya vagy kökény) áll. A boronát igás állatokkal, hámfa segítségével vontatták a vetés után, annak menetéhez igazodva. Mindkét típusú boronánál előfordult, hogy a nyomaték erősítéséhez súlyokat tettek a boronára, olykor ráállt a boronálást végző személy, vagy gyermek ült rá. Az itt látható fényképen Andrásfalvy Bertalan egy 1959-es ösztöndíjas albániai kutatóúton egy Tirana közeli gazdaságban fényképezte le a boronálás folyamatát, melyben egy gyerek is segített ilyen módon a talaj megmunkálásában.
A magok betakarásának gesztusa él tovább a „beboronálás” titkokat eltakaró jelentésében, az „elboronálás” már nem csak a talaj, hanem konfliktusok elsimításában is, az összeboronálás pedig személyek vagy akár fogalmak összekovácsolásában, összehozásában.
Boronálás Tirana, 1959 Andrásfalvy Bertalan felvétele Fekete-fehér pozitív, 24x32 cm NM F 135268
Szöveg: Tihanyi Anna
18. poszt: Zabolátlan
Talán már kevésbé jut eszünkbe a zabolátlan kifejezés, amikor a féktelenségre vagy fegyelmezetlenségre keresünk szinonímát. A melléknév a megzaboláz igéből, annak is a szótövéből – az állattartásban használt zabla tárgy elnevezéséből ered, mely a lovak fékezésének és irányításának egyik legfontosabb eszköze. A zablának többféle típusa alakult ki, a legegyszerűbb típusa szájvasból és annak két végébe fűzött egy-egy karikából áll. Ezekkel a karikákkal rögzítették a zablát a kantár pofaszíjához, a szájvasat pedig a ló szájába tették. A lovak zablával való „megzabolázása” azaz megfékezése vált átvitt értelmű kifejezéssé: indulatot, személyt, a folyó hullámait is illethetjük a „zabolátlan” jelzővel.
Zabla (Állattartás-pásztorművészet gyűjtemény) Tiszacsege, 1950-es évek Gyűjtő: K. Kovács László NM 66.37.102.
Fotó: Máté György Szöveg: Tihanyi Anna
17. poszt: Szétkürtöl
Ha szétkürtölünk valamit, az alatt sokszor szenzáció, pletyka vagy akár bizalmas információ hangos nyílt híresztelését, közhírré tételét, „kitrombitálását” szoktuk érteni. Az átvitt értelemben, ironikusan vagy negatív konnotációban használt kifejezés a kürthöz, egy olyan hangszertípushoz vezet vissza, mely különböző formában számos nép zenéjében is megtalálható.
A kürt egy aerofon hangszertípus, amelyben a hangszert légáramlat hozza működésbe, a kürt esetében a hangszert megszólaltató ajkának rezgése hozza létre a hangot. A legegyszerűbb kürtöket valamilyen állat tülkéből készítették, magyar nyelvterületen leginkább a szarvasmarha tülkéből. Az itt bemutatott csavart formájú szarukürt a Közép-, Kelet- és Dél-Afrikában élő nagy kudu antilop tülkéből készült, melyet Teleki Sámuel gyűjtött 1887-1888-as expedícióján. Ennél a típusnál a játékos nem a végén fújta a hangszert, hanem a kürt oldalán lett kialakítva a fúvónyílás. A nagy kudu tülke a környező népek körében elterjedt használati és mágikus tárgy volt. Bár a tárgy használati kontextusáról nincs konkrét információnk, az valószínűsíthető, hogy a kürt zenei és jeladó hangszer is volt. Egy olyan mítosz azonban fennmaradt, hogy maga Teleki Sámuel is használt ilyen kürtöt a karaván összecsődítéséhez.
A kürt Teleki Sámuel és Ludwig Ritter von Höhnel osztrák tengerésztiszt 1887—1888-as nagyszabású expedícióján beszerzett tárgygyűjtemény része volt. Felfedezésük abból a szempontból volt kiemelkedő jelentőségű, hogy a kor többi expedíciójához képest ők járták be a legnagyobb, akkor még európaiak számára ismeretlen területet. Az expedíción felfedezett népekről Höhnel adott leírást, Teleki Sámuel közel 400 darabos tárgygyűjteményének nagy részét a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának ajándékozta.
Szarukürt (Afrika-gyűjtemény) Kelet-Afrika / kikuju Készítés: 1880-1887 Gyűjtő: Teleki Sámuel NM 3268 Fotó: Sarnyai Krisztina
16. poszt: Lenyűgöző tárgyaink
Nem mindegy, hogy le vagyunk nyűgözve, vagy csak nyűglődünk – pedig a két kifejezés ugyanazon szóból ered, a nyűgből. A nyűg alatt egy olyan eszközt értünk, amit a legelő lovak vagy ökrök lábára kötöttek mozgásgátlás céljából. Az állattartó, legeltető népek között a nyűg meglehetősen elterjedt volt. A magyar tanyavidéken az éjszakai legeltetés során tették nyűgbe a legelő lovakat. Készülhetett lószőrből, csepüből, de vesszőből vagy szíjból is. Az itt látható, az 1950-es években Átányban használt nyűg kenderből és lószőrből készült. Más típusú nyűg a finn tehénnyűg, melyet a 19. század második felében használtak Karjalában. A nyűg egy meghajlított faágból készült, két végét pedig egy léc köti össze, amivel a nyűg az állat lábára volt tehető. A nyűg későbbi változata a béklyó, ami már vasláncból készült és kulccsal erősítették az állat lábára.
A lenyűgöz ige elsőként az állat megkötését jelentette, a nyűgös, nyűglődik, illetve alakváltozatainak negatív értelemben való használata a „lenyűgözött” emberre tett teherre, annak megbénító erejére kezdett utalni. Ugyanezzel a logikával alakult ki a pozitív értelemben használt „lenyűgöző” változata, szintén megbénító erővel ható, de csodálatos, fantasztikus jelentésben.
Nyűg (Állattartás-pásztorművészet gyűjtemény) Átány, 1950-es évek közepe Gyűjtő: Fél Edit, Hofer Tamás (1956) Leltári szám: NM 56.32.110
Tehénnyűg (Európa-gyűjtemény) Raisala, Karjala, Finnország, 19. század második fele Gyűjtő: Schwindt Theodor (1894) Leltári szám. NM 6208
Fotó: Garai Edit
15. poszt: Mit tartogatunk még a tarsolyunkban?
Ha valaki a tartogat valamit a tarsolyában, az valamilyen meglepetésszerűt sejtet; visszatartott információt, amivel tudvalevő, hogy hamarosan elő fog rukkolni. De mi is az a tarsoly? A tarsoly jelenthetett bőrből készült lapos táskát, huszárok derékszíjáról lelógó díszes táskát, vagy női kézitáskát, retikült is.
Az itt látható tarsoly használatáról már nem sokat tudni, feledésbe merült, hogy ki használhatta, vagy mit tartalmazhatott. A tarsoly elsőként a Keleti Múzeum gyűjteményének volt a része és csak később került a Néprajzi Múzeumba. A Keleti Kereskedelmi Akadémia tanárai és diákjai az 1890-es években kezdtek el az oktatás módszertanához szükséges eszközöket gyűjteni tanulmányi kirándulások és üzleti utak keretei között. A gyűjtés célja profitorientált is volt: a keleti és balkáni ízlésvilágot próbálták megérteni kereskedelmi szempontból. Az így létrejött gyűjtemény Közel-Keletről, Indiából és a Balkánról származó használati tárgyakat, kerámiákat, fémipari termékeket, viseleteket, hímzéseket, szőtteseket és lakástextíliákat tartalmazott, mely néprajzi gyűjtemény, áruminta-gyűjtemény, illetve oktatási szemléltetőeszközök tára is volt egyben. Az anyagot 1909-ben Györffy István kezdte el rendszerezni és katalogizálni, az Akadémia igazgatója, Kunos Ignác felkérésére. A gyűjteményt elsőként 1913-ban állították ki, amellyel megalakult az Akadémiához tartozó Keleti Múzeum. A múzeum zűrzavaros, költözésekkel és az Akadémia átalakulásával teli évtized után 1924-ben került a gyűjteményük a Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárába.
A gyűjtemény jelentős részét nyilvántartásba vette a Néprajzi Múzeum muzeológusai, azonban egyes tárgyak csak később kerültek elő. A tarsolynak egy 1965-ös raktárrendezés során adott leltári számot Kodolányi János muzeológus. A Keleti Akadémia leíró kartonjáról derült ki akkor az az információ is, hogy a tarsolyt a belgrádi háziipari egyesülettől vásárolták, és egy régi szerb ingujj-hímzésből alakították át.
Hímzett tarsoly (Európa-gyűjtemény) Belgrád, 20. század eleje Leltári szám: 65.165.400
14. poszt: Kirakták a szűrét
A szólás jelentése, mikor egy nem szívesen látott vendéget kitessékelnek, kidobnak, esetleg valakit elbocsájtanak a munkahelyéről. A szólások eredetéhez két szokás is kapcsolódik, melynek mindegyikében a szűr tornácra tétele fontos kommunikációs eszközzé válik. Az egyik eset a pásztor elbocsátását jelentette: amikor felfogadták, szűrét a munkaadó házában akasztották fel, elbocsátása esetén szűrét kirakták a házból a tornácra. Hasonló gesztussal kommunikálták az udvarolni járó legénynek, ha a leány elutasította. A legény szűrét a lányos háznál hagyta, másnap visszament érte, és ha a tornácon látta azt, akkor „kosarat kapott”. A szokások elavulásával a szólás később tágabb értelmet nyert.
A szólásban szereplő szűr ruhadarab anyagát, a szűrposztót a szűrtakácsok a hosszúfürtű magyar juh gyapjából készítették. A szűrnek többféle változata alakult ki, amit a készítés, a funkció és a divat is meghatározott. A szólásban használt szűr nem tudhatjuk pontosan, milyen fajta szűrre vonatkozott, de utalhatott akár a cifraszűrre is, mely a 18. század végétől kezdett tért hódítani a parasztság körében.
A cifraszűr rátéttel, hímzéssel volt gazdagon díszített, mely a 18. század végétől a kedvezőbb gazdasági körülmények miatt kezdett tért hódítani a parasztság körében, mikor egyre nagyobb lehetőségük nyílt a díszesebb szűrök használatára. A cifraszűrt leginkább a pásztorok hordták, de viselésük elvárás lehetett a házasulandó legények számára is, a gazdaemberek pedig leginkább ünnepi viseletként hordták.
A cifraszűrök díszítésük és hímzésük alapján vidékek szerint különböztek egymástól, melyek három nagy központ körül alakultak ki: Debrecen, Nagyvárad és Veszprém. Nagyvárad körül alakult ki „bihari” típus, amelybe az itt látható darab is tartozik. Ez a darab azonban nem Nagyváradon, hanem Nagyszalontán készült, ahol már a 19. század második felében jelentőssé vált a szűrzsabóság. A cifraszűrt Bagossy Sándor szűrszabó mester készítette 1879-ben, melyet később kanász viselt.
Cifraszűr (Textil- és viseletgyűjtemény) Nagyszalonta, Románia Gyűjtő: Bátky Zsigmond - Györffy István Leltári szám: 76873 Szöveg: Tihanyi Anna
13. poszt: Spongyát rá!
A szólásmondás elsőként Karl Millöcker A koldusdiák című operettjében hangzott el, a „Schwamm drüber” helyzetmondat tükörfordításaként. Maga a spongya viszont latin eredetű kifejezés, amit a szivacs szinonímájaként használtak. A szólásmondás a felejtés, békülés esetén szokott elhangzani, vagy ha egy problémával már nem akarunk törődni – ahogyan a szivaccsal is letöröljük a tábláról az írást. Mégis, hogyan kapcsolódik a spongya az itt látható bögréhez? A szivacs leggyakoribb funkciója a tisztítás, mosás, de emellett a magyar népi kerámiák színezésének egy eszköze is volt; a spongyával készült díszítést spongyázott díszítésnek is nevezték. Az itt látható, valószínűleg Morvaországban vagy Németországban készült 19. századi gyári keménycserép bögre kék színű díszítései is spongyával készültek. A tárgy onnan került Szászsebesre, ahol a 20. század első felében használták, zsír tartására. A tárgy a Kerámiatérben is megtekinthető.
Bögre (Kerámiagyűjtemény) Használat: Szászsebes, Románia Gyűjtő: Kresz Mária NM 70.110.1
Fotó: Szász Marcell Szöveg: Tihanyi Anna
12. poszt: Főkolompos
A rosszallóan használt „főkolompos” jelzőt olyan személy, vagy jelenség szokta elnyerni, aki vagy ami valamilyen elítélendő akcióban csoportvezető szerepet vállal. De mi az a kolomp és kik nyerték el elsőként a „főkolompos” címet?
A kolompot, mint acéllemezből készült, rézzel forrasztott harang alakú hangszert a gulyát, csordát, ménest, falkát őrző pásztorok használták, hogy azt a vezető állat nyakába kössék. Leggyakrabban a legelő szarvasmarhákat őrző gulyások használták, de kerülhetett kolomp ló, birka, ritkábban disznó nyakába is. A kolomp elsődleges szerepe volt, hogy egy-két kiválasztott jószág (a „főkolomposok”) nyakába téve a hangjával egyben tartsa a többi állatot. Emellett élesebb hangú kolomp kerülhetett az elcsatangolásra hajlamos állat nyakába is, hogy így a pásztor könnyebben megtalálhassa az elkóborolt állatot. Nagyság szerint megkülönböztették a kolompnál jóval nagyobb, 2-4 kg súlyú harangot, és a kisebb méretű és súlyú pergőt vagy pörgőt. A kolomp hangjának szépsége kiemelt fontossággal bírt, annál szebb hangja volt a kolompnak, minél több rezet forrasztottak a tárgyba.
Az itt látható kolompot Botpaládon használták, még a 20. század első felében. A kolompot a csordában szarvasmarha, tehén, ökör vagy tinó érdemelte ki, ő járt a csorda elején. A kolomp mellett „csengőket” is akasztottak némely tinó és marha nyakába. A csordát május 1-től novemberig hajtotta ki a pásztor legelőre, ebben az időszakban szóltak a kolompok és a csengők, melyeknek együttes hangzása a helyiek szerint olyan volt, mint egy zenekar.
Kolomp (Állattartás- pásztorművészet gyűjtemény) Használat: Botpalád, 20. század első fele Gyűjtők: Molnár Mária, Morvay Judit Leltári szám: 63.34.16
Szöveg: Anna Tihanyi Fotó: Krisztina Sarnyai
11. poszt: Gyékény
A gyékény szó jelentésén talán nem kell sokat magyarázni, mely alatt érthetjük magát a vízparton megélő növényt, illetve a gyékényből készített, fonott, szőtt, földre terített matracként vagy alvóhelyként használt tárgyakat egyaránt. A vízi, vízparti mocsaras területeken megélő gyékény nemzetségébe több faj is tartozik, a Kárpát-medencében a széles levelű gyékény és a keskeny levelű gyékény a legelterjedtebb, amelyek különféle használati tárgyak alapanyagaiként is szolgáltak. Egyik leggyakoribb tárgytípus a gyékényszőnyeg, melynek elnevezéséből a „szőnyeg” utótag elkopott és maradt belőle egyszerűen a „gyékény”. Erről az „egy gyékényen árulnak” közmondás is árulkodik. A jelentésváltozás következő lépéseként a „gyékény” már a „vékony, szőtt, leteríthető takaró, szőnyeg” általánosabb jelentésében készülhet műanyagból, vagy – ahogyan a posztunkban bemutatott tárgy kapcsán – pandanuszlevélből.
A szóban forgó alvógyékényt Bíró Lajos gyűjtötte az Óceániai Tami-szigeten 1905-ben. Bíró Lajos (publikusan is megismerhető) részletes jegyzeteiből kiderül, hogy az alvógyékény pandanusz (más néven csavarpálma) leveléből készült, a tárgy helyi elnevezése jabim nyelven „mémi”. Pandanuszlevélből más használati tárgyakat is készítettek, mint például táskát, zacskót vagy esőköpenyt. A pandanuszlevélből varrt tárgyak fontos helyileg készült kézműves termékek voltak, amik a parti törzsekkel való kereskedelemben fontos cseretárgyakként is szolgáltak.
Alvógyékény (Óceánia-gyűjtemény Gyűjtő: Bíró Lajos (1905) Tami-sziget, 19. század vége Leltári szám: 63928 Szöveg: Tihanyi Anna Fotó: Kerék Eszter
10. poszt: Bárdolatlan
Nem csak a faragatlan, vagy neveletlen személyt illethetjük bárdolatlan jelzővel, hanem a kiegyenlítetlen, kisimítatlan gerendát, fadarabot is. A „bárd” itt a famegmunkálás egyik fontos eszközére utal. A bárd általában rövid fanyélből, illetve vasból vagy acélból készült fejből összeállított szélesélű szerszám, de több típusa, formája létezik funkciójától függően. A bárd a famegmunkálás mellett más vágó, megmunkáló, illetve harci eszközként is használt eszköz. A múzeum gyűjteményében a túlnyomórészt famegmunkálásra használtak mellett megtalálhatóak húsvágó bárdok, illetve halászbárdok, illetve egy másik nagyobb típust alkotnak a harci vagy csatabárdok.
Az Afrika-gyűjteményben több olyan harci bárdként nyilvántartott bárd található, melyek a 19. század végén a Zambézi folyó mentén magyar misszionáriusok gyűjtéseként kerültek a múzeumba. Régi Tamás muzeológus a Zambézi folyó mentén élő csikunda közösségnél végzett terepkutatása során a helyiek segítségével pontosítani tudta a tárgyak egykori szerepét, funkcióját. Az itt látható tárgyról így derült ki, hogy rituális bárdként, táncokon, ceremóniákon használták, mely tulajdonosa hatalmát, presztízsét jelezte. A bárdhoz csak engedéllyel lehetett hozzáérni, és a fém részt, melyen a spirituális védelmet nyújtó díszítés látható, tilos volt megérinteni. A tárgy megtekinthető a ZOOM kiállításban is.
Bárd (Afrika-gyűjtemény) Czimmermann István, Menyhárt László (Kelet-Zambézi vidéke, 1898) Leltári szám: NM 25103
Szöveg: Tihanyi Anna Fotó: Garai Edit
9. poszt: Nyüstöl
A „nyüstöl”, „elnyüstöl” kifejezést általában a ruhanemű koptatására, elviselésére használjuk, egy nem éppen kíméletes tárgyhasználati módra. Az Új magyar etimológiai szótár szerint emellett olyan jelentése is van, hogy valaki ’nyugtalanul ide-oda járkál, sürgölődik, igyekszik, iparkodik’. Ez a meglehetősen mozgalmas, a tárgyakkal nem kedvesen bánó cselekvést jelentő ige kialakulása vitatott, de lehetséges, hogy a nyüst főnévből keletkezhetett igeképzővel. A „nyüst” a szövőszéknek az egyik legfontosabb alkatrésze, mely a készülő szövet hosszanti fonalainak síkját szálanként két vagy több részre szétválasztja. A „nyüst” egy bolgár jövevényszó, mely eredetileg „fonal” jelentéssel bírt; az alkatrészre való alkalmazását pedig azért is nyerte el, mert a nyüstöt vastag fonálból készítették. A nyüst a kenderfeldolgozásnak tehát nem csak egy fontos eszköze volt, hanem annak egy eredménye is.
Az itt látható tárgyakat Tardon használták, még az 1940-es években. A kendert tilolás során három minőségre osztották fel, helyi elnevezésében szálára, tincsre és csepüre. A gyengébb minőségű tincs vagy csepü nem volt alkalmas szövésre, hanem különböző felhasználásra sodortak és fontak belőlük madzagokat, köteleket, melyekből a nyüst is készülhetett. A nyüst vastagabb madzagból készült, amit Tardon „gatyamadzag”-nak neveztek: ez többféle minőségű kendert is tartalmazhatott, ami a család módosságától is függött. Ha a nyüsthöz készítettek gatyamadzagot, akkor az utána megmaradt felesleges madzagot másra is használhatták, amit ekkor is „nyüst”-nek neveztek: gyümölcsfa oltásánál, férfiing nyakánál megkötésre, gatya vagy pendely meghúzására, vagy nyüsttel kötötték meg a hajukat a nők kontyba fonás előtt. Vastag vászon négy nyüstje (Fényképgyűjtemény, F 98872) Készítette: Réger Endre Tard, 1950 Fekete-fehér, negatív, 24x36 mm Szöveg: Tihanyi Anna 8. poszt: Klisé
Újra- és újra visszatérő frázisaink, nyelvi kliséink könnyen előkaphatóak társalgási helyzetekben, de könnyen elkopnak, elcsépelődnek, elvesztik súlyukat, közhelyekké válhatnak. A klisé kifejezés a francia nyelvből terjedt el, eredeti jelentésében ábrák, képek sokszorosítására használt nyomódúcokat jelölt. A képsokszorosító technika során fából, fémből, üvegből vagy más anyagból készült dúcot vagy klisét valamilyen felületre (általában papírra vagy textilre) nyomtatják. A dúc felülete szerszámokkal vagy vegyi anyagokkal megmunkált oly módon, hogy azt befestékezve a nyomtatás során a felületen az ábra tükörképe jelenjen meg. A negatív és pozitív kép közötti perspektívaváltás többféle tárgy (kékfestő dúc, hímződúc, mézeskalács ütőfa, kályhacsempe dúc) példáján keresztül a ZOOM kiállításunkban is látható. Itt egy olyan tárgyat mutatunk be, ami Ghánából származik, ruhák díszítéséhez használták, melyeknek helyi elnevezése adinkra. A dúc négyzetalakú, faragott tökdarabból és abba beleszúrt négy darab pálcikából készült. A dúcok mintái szimbolikus jelentéssel bírnak, és egy sajátos szívmotívum helyi elnevezése „sankofa”, amelyet hátrafele néző madárral is megjelenítenek. Jelentése „térj vissza és vedd el” – azaz, nincs tilalom arra, hogy valaki visszamenjen és elhozza, amit elfelejtett, a hibák helyrehozhatóak. Tágabb értelemben a sankofa jelentése a múlthoz való viszonyt fejezi ki, a múlt értékeinek beépítését jelenbe és jövőbe.
Adinkra nyomódúc Accra, Ghána, 2002 NM 2000.23.3 Fotó: Sarnyai Krisztina
7. poszt: Álomszuszék Az álomszuszék egy közismert, ma inkább kedveskedő, de egyszerre rosszalló kifejezés elsőként a 18. században bukkant fel, a túl sokat alvó ember jellemzésére. A népnyelv a negatív tulajdonságok kifejezésére olyan szókapcsolatokat hozott létre, melyeknek utótagja valamilyen tárolóeszközre utal. (Ezen logika mentén jött létre például a „méregzsák”, „szentfazék” vagy a „szemétláda” kifejezések is). De mi is az a szuszék és mit tároltak benne eredetileg?
A kifejezés második tagja, a szuszék szlovák eredetű szó (susek), amit leggyakrabban a liszt- vagy gabonatároló láda (más néven hombár) értelemben használtak, bár a szuszék jelentései előfordulhattak más gabonatartóként elkerített zug vagy építmény értelmében is. Nem pontosan ismert, hogy mióta használnak ácsolt láda formájú szuszékot, de a tárgytípus egész Európában elterjedt volt, eredetileg ruhás ládaként és koporsóként. A magyar parasztságnál már a 14. században megjelentek, elsősorban az értékes ruhák és textilneműek – a menyasszony hozományának – tartására szolgáló ládákként, melynek elnevezése a „szekrény” volt (a latin scrinium származékaként). A nyelvhasználat követte a funkció menti szétválasztást: a vésett díszítésű, kisebb méretű, ruhatárolásra használt ácsolt ládát szekrénynek, míg a gabonatároló, nagyobb méretű, sokszor díszítetlen ládát szuszéknak nevezték. Szuszéknak nevezhették emellett azt az egykor ruhatárolásra használt díszes ácsolt ládát is, mely akár egyik generációról a másikra elvesztette státuszát, ezért gabona- vagy más élelem tárolására kezdték használni. Ez a funkcióváltás a 19. századtól az asztalos készítésű tulipános ládák térnyerésével indult meg. A 20. század elején az ácsolt ládákban már nem feltétlenül tartottak következetesen gabonát, hanem más élelmiszert, vagy ruhaneműt is tarthattak.
Az általában ácsolt ládára használt szuszék kifejezés azonban nem terjedt el az egész magyar nyelvterületen; Észak- és Kelet-Magyarországon, Erdélyben volt ismeretesebb, Dunántúl nagy részén viszont nem ismerték. A szuszék kifejezés később a műkereskedelemben vált elterjedté az ácsolt láda megnevezésére.
A múzeum Bútorgyűjteményében több szuszéknak nevezett, egykor gabonatárolásra, vagy ruha- majd más holmik tárolására használt ácsolt láda is megtalálható. Az itt látható szuszékot Harmacon a 20. század elején használták, melyben az emlékezet szerint ruhaneműt tartottak.
Ácsolt láda (szuszék), Bútorgyűjtemény Gyűjtő és gyűjtés ideje: Csilléry Klára, 1969 Használat: Harmac (ma Szlovákia), 20. század eleje NM 69.146.3 Szöveg: Tihanyi Anna
6. poszt: "Necces" tárgyaink
A mai köznyelvben használt „necces” kifejezés ismerősen csenghet, ha valamilyen kellemetlenségről, bizonytalan kimenetelű dologról beszélünk. Ez a kifejezés eredetileg a sportjátékok azon mozzanatából szivárgott be a nyelv hétköznapi használatába, amikor a labda éppen, hogy csak érinti a hálót. A „necc” szó másik jelentése, amely egy háló alapú hímzéstechnikára utal, napjainkban kevésbé ismert.
A „necc” eredetileg német eredetű szó, melynek jelentése háló. A neccelés egy háló alapú hímzéstechnika elnevezése, melynek végterméke a „necc”, de a „rece” vagy „rececsipke” elnevezéseket is használták a necc szinonímájaként. A technika leírását ismertető szakirodalom a „rece” kifejezést használja gyakrabban, amely a szintén háló jelentésű olasz „rezza” szóból ered.
A rece vagy necc készítése a hímzés- és csipkekészítési technikák közé sorolható. Az egyszerű rece kender-, len- vagy selyemfonalból csomózott háló. A hímzett recénél a hálót keretre rögzítik, és mintákat hímeznek bele, mely a lebegő, áttört hatásával a csipkéhez hasonlít.
A nemesi öltözetekben már a 16. század végétől divattá vált használata, de egyházi textíliákon is gyakran előfordult. A nemesi receminták motívumai reneszánsz mintakönyvekből váltak ismertté, illetve a kereskedelemnek is nagy szerepe volt elterjedésükben. A hímzett rece használata a 18. századtól terjedt el a magyarországi parasztság körében. Elsősorban a kelengyéhez tartozó drága, ünnepi ruhadarabok, lakástextíliák díszítményeként készültek a rececsipkék: az anyagra rávarrva, vagy az anyag végéhez toldották, illetve két anyagszél összeillesztésénél betétként. Ilyen csipkebetét az első képen látható, a történeti Gömör megyében gyűjtött, 18-19. század fordulójáról származó lepedővég díszítménye, melynek középső hálós részét necceléssel alakították ki, és indás csillagvirág mintával hímezték.
Necceléssel készülhetett maga az egész tárgy is, melyet hímzéssel díszíthettek, vagy díszítés nélkül is hagyhattak. A második képen egy más korból származó hétköznapi tárgy látható, egy necctáska, melyet az 1960-70-es években használtak Dunabogdányban. Ez a kisméretű, rugalmas, hálós kialakítású szatyor a II. világháború után terjedt el, és anyagát tekintve már gyakran műszálból is készült.
Lepedővég (recebetét), Textil- és viseletgyűjtemény Gyűjtő és gyűjtés ideje: Balogh Jánosné Horváth Terézia, 1972 Készítés helye, ideje: Gömör megye, 18-19. század fordulója Leltári szám: NM 72.152.1
Szatyor, Textil- és viseletgyűjtemény Gyűjtő, gyűjtés ideje: Szacsvay Éva, 2000 Készítés helye, ideje: Magyarország, 1960-1970-es évek Leltári szám: NM 2003.42.198 Fotó: Sarnyai Krisztina
5. poszt: Elveti a sulykot
A szólás szerint, aki elveti a sulykot, túlzásokra ragadtatja magát, illetve arra a személyre is mondhatjuk, aki füllent, lódít. A sulyok szó egy keményfából faragott, nyéllel ellátott, ütésre alkalmas eszközre utal. A kérdés joggal merül fel, hogy miért kellett elvetni a sulykot, honnan ered a szólás, és mi köze lehet a múzeum gyűjteményében is megtalálható mosósulykokhoz?
A szólás eredete nem tisztázott teljesen, inkább feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Egyrészt kapcsolódhatott egy jogszokáshoz, melyben fejsze vagy szekerce elvetésével jelöltek ki területhatárokat. Más feltételezés szerint a kalapácsdobáshoz hasonló vetélkedéshez kapcsolódhatott, melyben a sulykot minél messzebbre akarták hajítani. Ekkor előfordult, hogy a sulyokvető többet mondott, mint amennyit valójában dobott. Egyes elképzelések szerint a szólás eredete csupán azon egyszerű hétköznapi megfigyelésen alapszik, amikor a sulyok meglódításánál az abban lévő ék kilazul, és elrepül a feje. Így a sulykot akaratlanul elvetették, ami lerepült az ember kezében maradt nyélről.
Bármelyik is legyen a szólás eredete, mindkét variációjából kiderül, hogy a sulyok súlyos, ütésre alkalmas szerszámként volt használatos (maga a sulyok szó a súly főnév kicsinyített képzős változataként jött létre). Lehetett mészárosok szerszáma, de házimunkák során is használtak például mosáskor mosó-, vagy ruhák simításakor mángorló sulykokat.
A mosósulyokkal a kilúgozott vásznat ütötték, csapkodták, sulykolták a folyóvízi mosás során. Ezt az egész Európában elterjedt tárgytípust akár lentörő sulyokként vagy általános ütőszerszámként is használhatták. A sulykok gyakran készültek szerelmi ajándékként, melyeket faragással díszíthettek és a tárgyakra gyakran az ajándékozott és ajándékozó neve vagy nevének monogramja, illetve az ajándékozás éve is felkerült. A legdíszesebbeket nem feltétlenül használták, hanem emléktárgyakká váltak. A múzeum gyűjteményében szép számmal találhatóak meg díszes mosósulykok, például a Malonyay Dezső által gyűjtött sulyok is, melynek mindkét oldala rozettafaragásokkal, illetve réz- és ólombetétekkel díszített. Feliratai („Kis Márton Zinálta”, „Ajándikba”, „1838”, „PinteKati”) is egy szerelmesek közti ajándékozásról tanúskodnak.
Sulyok, Mesterséggyűjtemény készítés helye, ideje: Kalotaszeg, 1838 Leltári szám: NM 51.4.22 Fotó: Krisztina Sarnyai
4. poszt: Sallang
Egy rövid, informatív szövegben nincs helye a sallangoknak. Vagy mégis? Sallangosnak szoktuk mondani azt a szöveget vagy beszédet, melyet túldíszítettnek érzünk, vagy felesleges frázisokkal van teletűzdelve. A ma inkább negatív értelemben használt sallang kifejezés eredete olyan tárgyakhoz köthető, melyek díszítőelemként funkcionáltak. Egyrészt beszélhetünk szűrsallangról, ami olyan bőrszíjakból összeállított dísz, amit a szűr összefogására használt csatos szíjra tűztek fel. A sallangot lószerszám díszítőelemeként is értették és használták, amit áttört díszítésű bőrszíjból vagy több bőrszíj fonásával készítettek. A Néprajzi Múzeum gyűjteményében mindkét tárgytípus megtalálható. Itt egy olyan, parádés lószerszámdísznek készült sallangot mutatunk be, amit kantárra erősítve, elsősorban az állat legyek, bögölyök elleni védekezésre használtak. A tárgy feketére színezett bőrből, fonásos technikával készült, amit posztóból készült pillangó forma, illetve rézből készült karikák, csatok, szegecsek díszítenek. A tárgyat valószínűleg Kádár Gyula debreceni népi iparművész készítette. A sallangot Göncz Árpád a Magyar Köztársaság elnökeként kapta ajándékba és az elnöki mandátum lejárta után a tárgyat a múzeumnak adományozta.
Sallang Közlekedésgyűjtemény Készítési hely: Debrecen Leltári szám: 2000.30.11 Fotó: Szász Marcell
3. poszt: Adórovás pálcák
„Sok van a rovásán” – szoktuk mondani, ha valakinek tartozása van, de átvitt értelemben is használhatjuk, ha valakit valamilyen bűn terhel. A „ró” ige eredeti jelentése „vág”, „metsz” volt, ebből alakult ki a 15. századtól az adózáshoz fűződő jelentése. Az írástudatlan paraszti rétegekre kivetett adót, dézsmát vagy robotot egyszerű számolóeszközökön, fából készült botokon – rovásbotokon – tartották nyilván, melyekre a kötelezettségeket „felrótták”, felvésték. A „rovás” az adót, a „megrovás” az adószedés gyakorlatát, a „rovó” az adószedő személyét jelentette.
Az Árpád-kortól törvények, rendeletek szabályozták az adó kivetését és behajtását, amit az állami adószedő, a megyei esküdt és a községi bíró végzett. Az írástudatlan bíró és esküdtek a négyszögletes rovásbot egyik lapjára felvésték a házra kivetett forintokat, másik lapjára pedig a krajcárokat. A páros rovásoknál a pálcát a rovás befejezése után kettéhasították, így a hasadás a számjegyeket is kettéosztotta. A rovás kibocsátójánál maradt felen egy keresztmetszéssel megakasztották a hasítást, így kialakítva egy „fejet”, ami megkönnyítette a két pálca összeillesztését. Miután az adózó „lerótta” tartozását, a fejes rész a bírónál vagy az adó- és tizedszedőknél maradt, a párját „nyugta” gyanánt az adózó kapta. Gyűjteményünkben több páros rovás is található, melyek közül a Megérkeztünk időszaki kiállításban látható a 19. század végéből származó, Rugyinóc román községben gyűjtött, egybefűzött 76 db fejes adórováspálca. A tárgyak 2014 januárjában a hónap műtárgyaként is szerepeltek.
Adórovás pálcák Állattartás-pásztorművészet gyűjtemény Rugyinóc (Ruginosu), Krassó-Szörény megye, Románia Leltári szám: NM 43082 Fotó: Garai Edit
2. poszt: Mennykő
Valószínűleg már többször hallottatok olyan kifejezést, hogy „beléütött a ménkű” vagy azt a közmondást, hogy „csalánba nem üt a ménkű.” A mennykő (ménkű) a villámlás szinonímájaként használatos, de tágabb értelemben valaminek a lesújtó erejére is utalhat, illetve bosszankodás, harag kifejezésekor is használható nyomatékosításként.
Gönczi Ferenc Göcsejben 1895 és 1905 között végzett gyűjtéseiből (Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése, 1914) kiderül, hogy a göcsejiek és hetésiek a lecsapó villámot szilárd testnek, kőnek vélték. Magát a villámlást a dörgés előhírnökének tekintették, ami a mennykő lecsapódásának a jele, hangja. A kő alakja és a lecsapásból származó kár alapján különböző elnevezéseket adtak a mennykőnek. A mennykő formái változatosak; véső, kalapács, kaszakő, szekerce, fejsze alakúak lehettek. A mennykőnek gondolt kövek valójában régészeti tárgyak, a neolit korból való csiszolt vágóeszközök maradékai.
Ezekhez a mennykövekhez gyógyító erőt is tulajdonítottak: akik hazavitték, azoknak házába hitük szerint már nem csapódott be a villám. Egyes adatok szerint Bánokszentgyörgyön a karácsony előtti estén a követ más terményekkel együtt tették az asztalra, ezzel biztosították az állatok egészségét.
A Néprajzi Múzeum gyűjteményében is találhatóak ilyen mennykövek. Az itt bemutatott két mennykő közül mindkettőt Gönczi Ferenc gyűjtötte Salomváron, 1903-ban. A „láncos ménkű” csiszolt kőkori balta lehetett. A láncos ménkűről úgy vélték, hogy a közepén lévő lyukban lánc van. A „lapos ménkű”-t pattintással és csiszolással alakították ki.
Tárgyak:
Kőbalta („láncos ménkű”) Szokás- és játékgyűjtemény Anyag: kőzet Technika: csiszolás Leltári szám: NM 46094 Mennykő („lapos ménkű”) Szokás- és játékgyűjtemény Anyag: kőzet Technika: csiszolás, pattintás Leltári szám: NM 46098
1. poszt: Képmutogató
Első posztunk kifejezése a képmutató vagy képmutogató. A képmutató kifejezést mai értelemben erkölcsi felhanggal szoktuk használni olyan ember jellemzésére, aki mást mond, mint amit tesz; viselkedésével, szavaival, magatartásával pozitív érzelmeket színlel valamilyen haszonért cserébe.
A képmutogatás vagy képmutatás a 17-19. századi Európában egy vásári látványosságra vonatkozott, mely során a képmutogató személye valamilyen tragikusan végződő szerelemről, rablógyilkosságról, természeti katasztrófáról, vagy más borzalmas eseményről szóló történetet adott elő. A képmutogatónak hasonló szerepe volt, mint a vásárok, búcsúk sokadalmak többi alakjának; mutatványosoknak, medvetáncoltatóknak, vándor bábjátékosoknak, jövendőmondóknak, akik a közönséget produkcióikkal szórakoztatták. A történetnek az érzelmi hatáskeltés, borzongatás mellett az erkölcsi tanítás is célja volt. A képmutogató mondanivalóját állványra akasztott, cégtáblafestő által készített képpel illusztrálta és pálcával mutogatta, miközben a versbe szedett történetet hangosan mesélte, énekelte. A több kockára osztott vászonképen a figurák és a jelenetek kezdetlegesek és egyszerűek voltak, ugyanakkor nagyon lényegretörően, az események sorrendjében magyarázták a történetet, hogy a néző képregényszerűen követhesse a narratívát. Az énekes az előadást követően újra elmondta a történet erkölcsi tanulságait, és képes nyomtatott ponyvákat is árusított, amelyek további anyagi bevételt hoztak számára.
Ilyen vásárban használt képet csak két darabot ismerünk az országban, melyből egyik múzeumunk gyűjteményében található meg. Ez a darab az 1900-as évek elejéről származik, és 1933-ban Viski Károly szerezte és ajándékozta a Néprajzi Múzeumnak. A képmutogató tábla Gulyás Miska és Káposzta Sára tragikus szerelmi történetét mutatja be. A tábla másik oldalán a "görbe lábú szék" nótájának ábrái vannak megfestve, egy láncének, amely versszakonként bővül. Az eredetileg Dunántúlon, Erdélyben is ismert, korábban céhes, iparos dalt a képmutogatók terjesztették, és lett belőle tréfás szórakoztató vásári ének, melyet a gyermekek szórakoztatására használtak. A képmutogató kép 2015-ben a hónap műtárgya is volt, melyet a Megérkeztünk időszaki kiállításban lehet megtekinteni.
Tárgy: Vásári képmutogató két oldala Rajz és festménygyűjtemény Színes litográfia, 132x74 cm. Leltári szám: R 10337