Megvetés és önbecsülés

Valójában kiket is tekinthetünk vándoriparosoknak, mely mesterségekre mondhatjuk könnyűszerrel, hogy azok vándoriparok? A vándoripar a mesterség lényegéből fakad, avagy az iparűzők életformája teszi adott mesterségeket vándoriparrá, s egymás mellett él ugyanazon mesterség vándor, s stabil, műhellyel rendelkező formája?
A vándoriparosok körülhatárolásának egyik fontos kritériuma a "mozgó műhely" megléte, vagyis az iparos szerszámait, munkaeszközeit magánál hordja, s vagy a nyersanyag lelőhelyén, vagy a megrendelő közvetlen közelében, például háztartásában végzi a munkát. Ezek a munkák mind olyanok, amelyeket "elméletileg" persze otthon is el lehetne végezni, de más logika érvényesül: a piac kereslet-kínálat logikája megfordul, s azt a kínálat-rábeszélt kereslet váltja fel.

Ha az iparűző, annak életformája, műhelye, a felhasznált nyersanyaghoz való hozzáférés, a felhasználó vagy a vevőkör egyszerre és egyaránt a kiindulópontunk, finoman cizellált rendszert kapunk. Egyfelől meg kell különböztetni egymástól a termelő és szolgáltató iparokat, vagyis azokat, amelyek a szerszámkészlet egyaránt való szükségletén túl igényelnek, vagy nem igényelnek nyersanyagot. Egy új termék előállítása komoly nyersanyag szükségletet támaszthat, míg egy beteg darab megjavítása kevesebbet.
Nem elhanyagolható szempont a szolgáltatás, vagy éppen az ipari termelés iránti kereslet sem. Azon ipari termékek előállítása jobban jövedelmez, melyek iránt valódi társadalmi kereslet mutatkozik, mint azoké, melyekre mintegy rá kell beszélni a fogyasztókat. A konjunktúra dekonjunktúra kettőssége tehát valódi meghatározóként jelentkezik az eladó és vevő kapcsolatában. Ezeken túl olyan emberi és társadalmi tényezők is szerepet játszanak, mint az egyenlőség kontra alá-fölé rendeltségi viszony, vagy az önállóság-függőség kérdése.