Eredeti - másolat - hamisítvány

A néprajzban az eredetiség fogalma összefonódott a "hagyományos", a "primitív", az "egzotikus" vagy a "népi" kifejezésekkel. Kimondva-kimondatlanul azt tekintették eredetinek, ami a hagyományokat követi, amit "mások" - például parasztok, pásztorok, falusi mesteremberek, illetve távoli kontinensek őslakói - az ipari-technikai civilizáció, a tanult rétegek befolyásától függetlenül állítottak elő. Amit előállítottak, maguk vagy szűkebb környezetük szükségleteit elégítette ki, így valamely tárgy azáltal is eredetinek minősülhetett, hogy hol, milyen körülmények között volt használatban. Külső hatásokra az eredetiség elve a tárgyak készítői számára is jelentőssé vált; az elődöktől átvett készségek, ismeretek vagy az ízlés tudatos továbbvitelét segítette.

A kiállítás a tárgyformálás, a hagyomány szabta alkotófolyamatok főbb jegyeit, alakulását szemlélteti sokrétű tárgyanyag elemző bemutatásával. Többé-kevésbé eredetinek, másolatnak - bizonyos esetekben pedig hamisítványnak - tartott tárgyakat szembesít egymással és a látogatókkal. Az egyedi alkotások mellett megjelennek, összehasonlíthatóvá válnak a különféle sokszorosítási technikákkal előállított tárgyféleségek, továbbá a különféle másolatok, beleértve a múzeumi műtárgymásolatokat is.

Az osztályozás nehézségei - az ivóedények példája

Az 1872-es alapítású Néprajzi Múzeum napjainkban közel 250 ezer műtárgyat őriz, túlnyomórészt magyarországi néprajzi tárgyakat, de jelentősek európai és tengerentúli gyűjteményei is. A hatalmas anyagot sokféleképpen lehet osztályozni. Ha a különböző gyűjteményekből kiemeljük például az ivásra használt edényeket, könnyen meggyőződhetünk arról, hogy milyen sokfajta alcsoportra oszthatók. Különböznek amiatt, hogy honnét származnak, hogy a társadalom melyik rétege, csoportja használta őket, hogy melyik korszakra jellemzőek, hogy milyen a formájuk, a díszítésük, hogy miből készültek, és így tovább. Jól láthatóan mások a kézművesek munkái és a gyáripari termékek is. Az ivóedények használatuk szerint is különbözőek lehetnek. Rendszerint másmilyenek a mindennapi használat tárgyai, a rítusok és az ünnepek kellékei, de olyanok is vannak, melyek különleges értékkel bírnak, például a tulajdonos gazdagságát vagy megbecsült társadalmi állását fejezik ki.

A múzeumi gyűjtemények

A néprajzi múzeumok a 19. század második felében jöttek létre. Céljuk az emberiség anyagi kultúrájának összegyűjtése és megőrzése volt, különös tekintettel az ipari civilizációtól még érintetlen népekre vagy társadalmi rétegekre, osztályokra. A gyűjtemények különböző tudományos szempontok szerint gyarapodtak, de mindvégig nagy szerepet játszott a szép tárgyak beszerzésére való törekvés. A gyűjtésből a szakembereken kívül kivették részüket a különféle utazók, gyűjtők s adományozó magánszemélyek is. A múzeumok kereskedőktől is vásároltak tárgyakat, olykor teljes kollekciókat.

A tengerentúli anyagot nagy mohósággal gyűjtő múzeumok közül előnyben voltak azok, amelyek gyarmatokkal rendelkező országokban működtek. Mivel mások sem akartak lemaradni, a maguk adottságai szerint igyekeztek lépést tartani a gyarapítással. Így például múzeumi szakemberek világ körüli úton lévő hadihajók orvosai, kereskedelmi hajók tisztviselői számára részletes instrukciókat adtak, és listákkal látták el őket, hogy mit vásároljanak gyűjteményük számára. Az ilyen utasítások már figyelmeztették a gyűjtőket az "utánzatok" jelenlétére és az autentikus darabok kiválasztásának fontosságára.

A magyarországi nemzetközi néprajzi gyűjtemény alapjait Xántus János vetette meg, aki 1869-1870-ben kezdetben az osztrák-magyar kelet-ázsiai kereskedelmi expedíció keretében, majd ettől függetlenül Hátsó-Indiában, Japánban, Kínában, Borneóban jelentős mennyiségű anyagot gyűjtött. Gyűjteménye a keleti műipar egyszerűbb termékeire éppúgy kiterjed, mint a felkeresett területek hagyományos életformáit jellemző, "primitív" technikával készült tárgyaira.

A nemzetközi anyag gyarapodását a rokon népek és az őshaza iránti érdeklődés, a világ változatos kultúráinak megismerése iránti vágy serkentette. Expedíciók, felfedezők, főúri utazók, vadászok keresték föl a Föld távoli vidékeit, és közben igyekeztek az ott élő lakosságra jellemző tárgyakat összegyűjteni. Az így létrejövő múzeumi anyag lehetőséget kínált az ember alkotta különféle tárgyak osztályozására és értelmezésére. Ennek hatására a múzeumi gyűjtemény intézményes keretben határolta körül az eredeti tárgyak változatos körét.

Másolás és variációk

A hagyomány szabta keretek között a tárgyak kisebb vagy nagyobb változások beépítésével, illetve a folyamatos újraalkotás révén jönnek létre. Így minden tárgy egyedi alkotás, sohasem tökéletes másolata az előképnek. Egy-egy közösség bizonyos elemeket, stílusokat sajátjának tekint, másokat idegenként elutasít. Ugyanakkor a "hagyományos" forma is számtalan átalakulás és folyamatos változás eredménye. Ez részint a másolás alkalmával kialakuló egyéni eltérések sorozatának következménye, részint külső hatásokra vezethető vissza. A készítő tehetsége, ismeretei, hagyományokhoz való ragaszkodása vagy éppen újító kedve éppúgy változásokat szül, mint a szüntelenül alakuló környezet. Hagyományos keretek között is megjelenhetnek új tárgyféleségek, új nyersanyagok vagy technikák, s a megváltozott körülmények között a régi formák átalakítására vagy teljesen új megoldásokra van szükség.

Magyarországon a 19. század elejére jelentősen megnőtt a paraszti vásárlóközönséget kiszolgáló céhek száma. A 18. századtól a vándoriparosok hatására egyes termékek beépültek egy adott közösség kultúrájába. De számolni kell az oktatás és a "magaskultúra" befolyásoló, esetleg egységesítő hatásával is, egy-egy új technika, egy új minta, új anyagok megjelenésével és azzal, hogy a felsőbb rétegek kultúrájából származó újítások gyakran egymástól független területeken megjelenhettek.

Bár a díszített tárgyak mintakincse általában jellemző az adott néprajzi csoportra, szinte mindenhol megfigyelhető, hogy az alkotók tudatosan törekszenek a formaalakítás, a díszítés változatossá tételére. Az egyes motívumok, díszítményelemek föltűnhetnek a legkülönbözőbb alapanyagokon és tárgyféleségeken, s egy-egy újabb technika elterjedése sajátosan együtt jár korábban divatos minták és formák továbbélésével. A 19. században divatba jött kékfestő eljárással készített alapanyagok mintái között például felbukkantak a damasztszövés geometrikus motívumai, s a 18-19. században országszerte elterjedt szálánvarrott hímzések előképei között is a takácsszőttesek mintakincsének elemeit kell keresnünk.

A 20. századra a korábbiakhoz képest a készítők és a fogyasztók köre egyre jobban elmozdult egymástól, s létrejött egy sajátos földrajzi és társadalmi munkamegosztás. A gyári nyersanyagok, minták és termékek ugyanazzal a természetességgel kerültek be a folyamatba, mint korábban más újdonságok.

Az alkotó egyéniség

Bár a történeti népművészet egyes stílusait egész közösségek magukénak vallották, a jelesebb alkotások kiemelkedő kézügyességű, tehetséges alkotók munkájaként készültek. Ők vezették be és terjesztették el az innovációkat is. Nem ismerjük őket minden esetben név szerint. Egyes műfajokban, például a pásztorfaragásoknál gyakori, hogy készítőjük szignálta alkotásait, s így olyan kiemelkedő alkotók egész művészi életpályája válik feltérképezhetővé, mint Király Zsiga, Hodó Mihály. Más műfajokban a kézjegy teljesen hiányzik, de a közösség stílusa alapján sok esetben azonosítani tudta a tárgy készítőjét. Mint a kiemelkedő művészek munkái esetén, itt is számolnunk kell a követők utánzataival, sőt a hamisításokkal.

Kis Jankó Bori (1876-1954) - Gáspár Mártonné Molnár Borbála - mezőkövesdi hímző- és íróasszony a helyi, folyamatosan megújuló népművészet alakításában fontos szerepet játszó családból származott. Nagyapja szűcs volt, édesanyja, testvére kézimunka-előrajzoló, -hímző. A mezőkövesdi hímzések egyik legjelentősebb továbbfejlesztője volt; díszesebbé, motívumkincsében gazdagabbá, színesebbé tette azt. A környezetében kiemelkedően tehetséges alkotó újításait a közösség elfogadta, utánozta - és így alakja a tágabb közvélemény számára is a matyó népművészet jelképévé vált. Hímzései mellett írott hímzésrajzai tették messze földön híressé.

Utánzatok

Drága, nemes alapanyagok széles körű felhasználása nem jellemzi a népi kultúrát. A 18. század végéig tiltották is a parasztoknak a társadalmi rendjükkel ellentétes drága anyagokból készült ruhák viseletét. Egy-egy alapanyag, díszítőelem - vagy az annak előállításához szükséges technikai ismeret - hiánya fontos ösztönzője volt az utánzatok kialakulásának. Amikor ellátási nehézségek miatt például nem lehetett beszerezni a kalotaszegi viseletben korábban olyan fontos szerepű szövött selyemszalagokat, akkor ezt hímzéssel helyettesítették. Ugyanígy selyemhímzéssel pótolták a mezőkövesdi öltözködésben oly divatos fémszálas csipkéket, az úgynevezett ragyogókat a nép elszegényedéséért aggódó egyházi tiltás után, az 1920-as évek második felében.
A drága anyagok, a mívesen megformált tárgyak iránti igény fontos ösztönzője volt olyan kézművestechnikák elterjedésének, melyek révén egy-egy tárgy olcsóbban, gyorsabban volt előállítható, hatásában azonban a drága változatát idézte. Így tudták a parasztok is átvenni, utánozni a magasabb társadalmi rétegekben használatos divatjelenségeket anélkül, hogy az ellesett formákon, technikákon változtatni kellett volna. A 17-18. század nagyarányú rececsipke- és szálvonásos-vagdalásos hímzésdivatja mögött a 16-17. századi csipkedivat ösztönző hatása állt. Az asztalosok jellemző utánzatai a drága keményfák erezetét vagy a márványt festéssel utánzó márványozott és flóderezett puhafa bútorok voltak. A nemesfémeket, a drága bőröket és szőrméket is sokféleképpen imitálták. Egy-egy luxuscikk utánzása, egyszerűbb technikai kivitelezése a kora újkori európai iparosítás fő ösztönzője volt, s ez különösen a 19. század második felében, a tömegtermelés kialakulásával érte el nagyobb arányban a népi kultúrát.

Másolat és sokszorosítás

A technikai sokszorosítás a népi kultúra számos területén jelentős változásokat idézett elő. A textilnyomás a pamut alapanyagok tömegessé válásával a ruházkodás területén, a képnyomtatás pedig a képhasználatban vagy a szokások tárgyi kelléktárában okozott változásokat.

A sokszorosítással készült képi másolatok egyik nagy csoportja a népi vallási kultuszt szolgálta. Egy-egy búcsújáró hely közelében egész másolómanufaktúrák alakultak ki, szoborkészítő faragóműhelyek, üvegképfestők, nyomdák működtek, hogy ellássák a búcsús zarándokokat kegyképekkel, szobrokkal. Az ilyen másolatok ház- és lakásdíszekké váltak: a házoromzatok fülkéibe, házi oltárokba, tisztaszobák falaira, imakönyvekbe kerültek.

A sokszorosítási eljárásoknak köszönhetően megváltozott a képekhez fűződő viszony: az önálló képek, a ponyvák, kalendáriumok illusztrációjaként elterjedt fa-, kő- és rézmetszetek, az olajnyomatok jelentősen befolyásoltak a díszített tárgyak motívumait, díszítményeit is. Ponyvák, újságok, könyvek illusztrációi váltak előképévé mézeskalácsütő fáknak, faragásoknak, hímzéseknek. A sokszorosításnak köszönhetően a parasztok körében is elterjedtek olyan jelentős képzőművészeti alkotások másolatai, mint Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája vagy Raffaello Sixtusi madonnájának angyalkái.

Másolat és rekonstrukció

A megismételhetetlen, egyedi és eredeti tárgyakról különféle céllal gyakran készítenek másolatokat. A befektetett szaktudás és munka emeli a kész kópia értékét, noha ez soha nem éri el az "eredetiség" értékét. A legigényesebb másolatok esetében a cél az eredeti tárgy jellemző vonásainak minél pontosabb visszaadása, lehetőleg az eredeti alapanyagok és technikák alkalmazásával. A legszakszerűbben készített másolat az úgynevezett hiteles másolat.

Ha egy-egy műtárgy hiányos, felmerülhet a megfelelő részek pótlása. Az utóbbi időben ezt a műveletet csak indokolt esetben végzik el a szakemberek, ekkor is jól láthatóan jelezve a pótlást. A rekonstrukció egyszerre növelheti a tárgy esztétikai értékét, ugyanakkor csökkentheti eredetiségének mértékét.

A tárgyak múzeumi megőrzésének néha egyetlen módja a másolatok készítése. Nagyméretű épületeket, közlekedési eszközöket, de olykor rituális tárgyakat is csak másolatként lehet megörökíteni. A gyűjtők a helybeliek készítette modelleket részesítették előnyben a másolatok hitelességének biztosítása érdekében.

Az eredetiség eszméje az eltűnőben lévő hagyományok ápolásának gesztusával fölértékelődik. A hagyományos erdélyi hangszeres zenét játszó Méta együttes például az eredeti hangzásvilág megőrzésére és rekonstruálására törekszik. Az együttes tagjai igyekeznek minél nagyobb zenei anyagot összegyűjteni. Rögzítik a még megfigyelhető hagyományos játéktechnikát, dokumentálják a még fellelhető hangszereket, és ezek alapján újonnan elkészítik azokat, ügyelve a legkisebb részletekre is. A hangszerek, a zenei anyag egyrészt híven követi az előképeket, amit a zenekar a közönség számára is hozzáférhetővé tesz, másrészt kiindulópontja lesz egy-egy önálló feldolgozásnak, zenei értelmezésnek.

Turistaművészet, szuvenír

Mi az eredeti? - teszik fel a kérdést a turisták, amikor valamilyen helyi jellegzetességet, emléktárgyat vásárolnak maguknak. Szívesen vesznek olyasmit, amit jellemzőként ismernek az adott vidékre, s hazatérve mások számára is azonnal fölismerhető az eredete, különbözik a megszokott otthoni tárgyaktól, de mégis beleilleszthető a megszokott környezetbe.

A turistáknak készített tárgyakat két tényező alakítja. Alkotóik egyrészt támaszkodnak saját hagyományaikra, másrészt idomulnak a vásárlók igényeihez, alkalmazkodnak a külvilágban róluk kialakult sztereotípiákhoz. Bizonyos tárgytípusok jellemzővé váltak egy-egy kontinensre, népcsoportra vagy vidékre, tájra.

A készítők és vásárlók között kölcsönhatások vannak. Már a 19. század derekától sok helyütt kereskedők bátorították a bennszülötteket, hogy egyes tárgyakat eladásra készítsenek, de serkentőleg hatott az utazók tömeges megjelenése, sőt a kutatók, múzeumok érdeklődése is. A hagyományos tárgytípusok turistaváltozatai jelentős módosulásokon mentek keresztül anyagukat, technikájukat és a beléjük fektetett munkát illetően, azért hogy minél nagyobb számban tudják kielégíteni a piaci igényeket. A kézművesmunka a fő érték a vásárlók szemében, de a megmunkálás egyre felületesebb. A faragások laposodnak, eltűnnek a finom részletek. Az aprólékosság hiányát növekvő méretek és az egyre zsúfoltabb, tarkább színhasználat próbálja feledtetni. Gyakori tévhit, hogy a durván megmunkált tárgy igen régi és ezáltal értékes, pedig csak a munkát spórolták ki belőle. A díszített tárgyak elkészítésére korábban sokkal több időt tudtak fordítani, és a gondosság általában elegáns, harmonikus ízléssel párosult.

Talán nem véletlen, hogy a legsikeresebb műfajok azok, amelyek helyi előzmények nélkül, kifejezetten a turisták igényeinek kielégítésére születtek. Ezek közé tartozik a modern makonde szobrászat, mely arra is például szolgálhat, hogy a piaci kereslet nem csupán silány tömegtermékek létrehozását inspirálhatja, de szerencsés esetben egy teljesen új művészeti stílus kialakulását is elősegítheti.

Hamisítvány

A műtárgyak, a kézművesmunkák értékének növekedésével megjelenik a helyettesítésük, utánzásuk és hamisításuk is. A hamisítvány fogalma az eredetiséghez képest nyer értelmet. A néprajzi tárgyak esetében kezdetben, a 19. századtól a műgyűjtők és a turisták számára készített tárgyakra vonatkozott ez a jelző. A gyűjtők és a szakemberek szerint ezek a sorozatban vagy tömegesen készített tárgyak alapvetően különböztek a "hagyományos", saját használatra előállított tárgyaktól.

A hamisítás esetében - a rekonstrukcióval ellentétben - az előállítás minden fázisában megjelenik a szándékosság. Technikai szempontból a hamisítványok az utánzatokhoz hasonlóan széles skálán mozoghatnak. Sok esetben ki lehet szűrni a hamisított tárgyakat az eredetiek közül, például a korra, helyre nem jellemző pigmentek használata vagy az adott időszakban kizárható technika meghatározása alapján, máskor ez csak a tárgy készítésére vonatkozó információk alapján lenne lehetséges.
Az etnológiai tárgyaknak a 19. század végén és a 20. század első felében készült hamisítványai inkább a stílust igyekeztek megközelíteni, olykor inkább csak bizonyos fontosnak tartott jellegzetességek hangsúlyozásával, eklektikus vegyítésével. Az autentikusságot nem ritkán írásjelek vagy kiválasztott motívumok alkalmazásával próbálták elérni. A technikai részletek utánzására sokkal kevesebb figyelmet fordítottak, mint a 20. század második felében vagy mint a mai gyakorlatban.

A múzeumok gyűjteményeiben hamisítványként azonosított vagy a máig vitatott tárgyak nemcsak a sikeres vagy sikertelen megtévesztések tanúsítványai, hanem az egyes korok technológiai ismereteit, az eredetiségről alkotott nézeteit is jól szemléltetik.

Rendező: Főzy Vilma, Lackner Mónika, Wilhelm Gábor