[errorMessage]
Néprajzi Múzeum
Budapest 1146, Dózsa György út 35.
Telefon: +36 1 474 2100
E-mail: info@neprajz.hu
Néprajzos Muzeológusok Országos Találkozója Baja, 2023. október 4-6.
A továbbképzés célja, hogy más szakterületekről felkért szakértők és közös gondolkodás segítségével áttekintsük a Kádár-kor muzealizálására irányuló gyakorlatokat és meghatározzuk a néprajzi gyűjtemények fejlesztésében előttünk álló lehetőségeket és feladatokat.
október 4. szerda
10.00–12.00 Regisztráció Bácskai Kultúrpalota (Szentháromság tér 3.)
Fakultatív program korán érkezőknek: A Türr István Múzeum kiállításainak megtekintése
12.00–13.30 Köszöntők SZENDE LÁSZLÓ (Kulturális és Innovációs Minisztérium) N. KOVÁCS ZITA (Türr István Múzeum) KEMECSI LAJOS (Néprajzi Múzeum)
Előadások
A korszak történeti, agrártörténeti, kultúrtörténeti, szociológiai áttekintése; fogalmak, keretek, problémák kijelölése
K. HORVÁTH ZSOLT (ELTE, BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, Metropolitan Egyetem):
Az emlékeken túl: a „történeti a priori” és a közelmúlt tudományos konstrukciója
VARGA ZSUZSANNA (ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék): Átalakuló életvilágok falun a kollektivizálás után
CSURGÓ BERNADETT
(Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Kutatóintézet): Szociológiai kutatások a vidékről és vidéken, a rendszerváltás előtt és után
Moderál: GRANASZTÓI PÉTER (Néprajzi Múzeum)
K. Horváth Zsolt előadása mintegy elméleti bevezetést adott a továbbképzés témájához, tágabban a múlt, közelebbről a Kádár-korszak értelmezéséhez. Az örökség és emlékezet fogalmát bevezetve, elsősorban François Hartog és Pierre Nora nyomán arra hívta fel a figyelmet, hogy a múlt elbeszélésében a történelem(tudomány) hogyan szorul háttérbe, az örökségipar miként rajzolja át a múlt képét. Az előadó rámutatott, hogy a folyamatok tétje nem csupán az, hogy imaginárius vagy autentikus, hogy irányos emlékezetpolitikai vagy hitelesen ellentmondásos képek, hogy emlékművek vagy műemlékek jönnek-e létre, hiszen a közelmúlt újragondolása, a Kádár-kor értékelése a jelen szempontjából is kiemelkedően fontos. Ugyanakkor K. Horváth Zsolt ezen a toposzon csavarva, a múlt és a jelen megértését egymást kölcsönösen feltételező folyamatként írta le, vagyis a jelent nem stabil orientációs pontként, hanem ismeretelméleti akadályként közelítette meg, s mint rámutatott, a múlt feltárása feltételezi a jelen elgondolását a múlt közvetítésével, a jelen ellenében.
Varga Zsuzsanna előadása már egy empirikusabb problémakört, a falusi életvilágok kollektivizálás utáni átalakulását járta körbe. Három nagyobb témát érintve, a kollektivizálást mint transznacionális történeti folyamatot, ennek hazai jellegzetességeit, végül a kollektivizálás utáni változásokat tárgyalta. A prezentáció részletes történeti áttekintést nyújtott a kollektivizálás folyamatáról, melynek a vezérfonalát a mezőgazdaság belső gyarmattá tétele jelentette. Az előadó a metaforán keresztül a szektor nehézipari fejlesztéseknek való teljes alárendelését, az elvonó közgazdasági környezetet, a szövetkezeti parasztság másodrendű állampolgár voltát ragadta meg. Varga Zsuzsanna ezután azt tárgyalta, hogy milyen következményekkel járt mindez a termelést és a falut tekintve, s hogyan szakított ezzel a tendenciával az agrártörténeti fordulópontot is jelentő 1956-os esztendő. Hosszan tárgyalta ennek a fordulatnak a különböző szinteken, a falusi lakosság életszínvonalának emelkedésében, a termelési mutatókban, s a szektor politikai pozíciójának, az agrárlobbi megerősödésének megragadható következményeit. Végül az előadás számos fogalmi dilemmát, lehetséges kutatási irányokat vázolt fel, s a kollektivizálás után változások vizsgálatát sürgette.
A panel záróelőadójaként Csurgó Bernadett a szociológia oldaláról mutatta be a rendszerváltás előtti és utáni vidék kutatását. A vidék változásának, a paraszttalanítás néhány klasszikus szociológiai elméletének (Juhász Pál, Szelényi Iván, Kovách Imre) áttekintése után a konstruktivista megközelítésmód eredményeit, kérdéseit tárgyalta részletesebben. Szemléletmódjának lényegét – Marc Mormont nyomán – úgy foglalta össze, mint amelyet nem a vidék (objektív) milyensége, hanem (szubjektív) percepciója foglalkoztat, s ezzel a diskurzus és a reprezentáció kérdése kerül érdeklődésének homlokterébe. A vidékiség számos kutatására és változásának számos aspektusára, a vidék funkcióváltására, elkülönült társadalmi világként való eltűnésére, a termelés háttérbe szorulására, a helyi kultúra fogyasztási cikké válására, a tér hasznosításában a városi csoportok meghatározó szerepére kitérve, e társadalmi jelenségek következményeit számba véve a vidékreprezentációk, a kulturális örökség kutatásának lehetőségeit és társadalmi szinten is megragadható tétjeit tárgyalta.
(Bakos Áron)
14.30 – 15.30 Időutazás 1 (panelbeszélgetés)
Néprajzi kutatások akadémiai közegben: Milyen etnográfiai-antropológiai kutatások formálódtak a kortárs folyamatok dokumentálására és megértésére az 1960-80-as években? Milyen eredményeket hoztak? Miért nem lettek a korszakra vonatkozó (jelen)kutatásoknak múzeumi gyűjteményi lenyomatai, konzekvenciái? Mi volt a korszakban helytörténetírás tudományos és társadalmi célkitűzése és milyen szerep jutott ebben a műfajban az etnográfiának? Mire irányult a figyelem és mire nem?
Résztvevők: KEMÉNYFI RÓBERT (DE BTK Néprajz Tanszék),
SÁRKÁNY MIHÁLY (ELKH Néprajzi Intézet)
Moderál: SZARVAS ZSUZSA (Néprajzi Múzeum)
Az Időutazás 1 címet viselő panelbeszélgetés résztvevőiként Keményfi Róbert, a Debreceni Egyetem Néprajz Tanszékéről, illetve Sárkány Mihály az ELKH Néprajzi Intézetéből voltak jelen, a beszélgetést Szarvas Zsuzsa, a Néprajzi Múzeum muzeológusa moderálta. A két meghívott kutató eltérőképpen állt hozzá a korszak kutatásához. A beszélgetésben a néprajztudomány Kádár-korszakra jellemző kutatási irányait, eredményeit járták körül, különös tekintettel a helytörténeti kutatásokra kihegyezve, illetve olyan kérdésekre is kitekintve, hogy a hatalom miképpen befolyásolta a kutatási lehetőségeket és irányokat és a jelenkori kutatások hogyan vagy hogyan nem jelentek meg a muzeológiában.
A néprajztudomány 1960-70-es évekbeli kutatásainak értékelésével kapcsolatban Keményfi szerint elsősorban azt a kérdést fontos feltenni, miszerint milyen eszközök és lehetőségek álltak rendelkezésre a tudományosság számára. Abban mindketten egyetértettek, hogy a tudomány jól kihasználta a rendelkezésre álló lehetőségeket és eszközöket és viszonylag jól be tudott kapcsolódni a nemzetközi tudományos vérkeringésbe is. Keményfi kiemelte Gunda Béla jelentős tevékenykedését abban, hogy a recens nemzetközi szakirodalmakat beszerezze a debreceni intézet könyvtárába. Véleményük szerint a hatalom befolyása inkább a politikai viszonyokat érintő kutatások ellehetetlenítését eredményezte, itt Sárkány Bodrogi Tibor kulákkérdést érintő kutatásait említette példának. A néprajztudomány politikától való viszonylagos védettségében Ortutay Gyula neve, szerepe is többször, hangsúlyosan szóba került.
Szarvas Zsuzsa ezután a korszakban megfogalmazott kutatási irányok különbözőségére hívta fel a figyelmet: Sárkány Mihály inkább a szocialista átalakulásvizsgálat, illetve a téeszek kérdését, Kósa László ezzel ellentétben a városi élet, a munkásfolklór kutatását fogalmazta meg fontosabb kutatási irányokként. Ezzel a korabeli helytörténeti kutatásokra, azoknak eredményeire tevődött a hangsúly a beszélgetésben. A helytörténeti kutatások közül Sárkány Mihály kiemelte az amerikai és angol kutatókat, például Chris Hann Tázlárt érintő kutatását. Majd bővebben taglalta a Varsányi kutatócsoport kutatási céljait, eredményeit. A tiszaigari illetve átányi kutatással szemben abból az igényből fakadt a Varsányi kutatás, hogy egy átlagos falu életvilágát térképezzék fel. A kutatócsoport tagjai pedig mind valamely jelentős nemzetközi közösségtanulmányok módszeréből, megállapításaiból indultak ki a kutatásuk véghezviteléhez.
A korszak kutatásainak múzeumi tudásba való beépüléséről már csak érintőlegesen esett szó az idő rövidsége miatt. A helytörténeti kutatások ugyan sokszor a múzeumokból, különösképpen a megyei múzeumokból indultak, de az eredmények múzeumi beépülése nem volt jellemző, az átányi kutatást leszámítva. Sárkány Mihály ellenben kiemelte, hogy a Néprajzi Múzeumban törekvés volt arra, hogy a városi kultúra is be legyen mutatva, az 1985-ben a Munkásmozgalmi Múzeummal közösen rendezett Utunk, életünk – Életmódbeli változások Magyarországon 1944-től napjainkig kiállításra utalva.
(Tihanyi Anna)
5.30–16.00 Előadás CSERI MIKLÓS - SÁRI ZSOLT (Szabadtéri Néprajzi Múzeum): Táguló idő a Skanzenban
16.00–16.30 Kávészünet
16.30–17.30 Időutazás 2 | panelbeszélgetés
Mindeközben a múzeumokban: Milyen munkák határozták meg a néprajzi gyűjteményekben dolgozók mindennapjait az 1960-80-as években? Befolyásolta-e a néprajzi gyűjteményfejlesztést és a kutatómunkát a politika? Milyen társadalmi elvárások
fogalmazódtak meg a néprajzos muzeológusok felé, pl. a népművészeti-honismereti mozgalmak támogatásában? Hogyan dolgoztak együtt a vidéki múzeumokban néprajzkutatók és történészek? Mire irányult a figyelem, és mire nem?
Résztvevők: LACKOVITS EMŐKE (Laczkó Dezső Múzeum),
MAGYARI MÁRTA (Déri Múzeum), MEGYERI ANNA (Göcseji Múzeum),
GRÁFIK IMRE (Néprajzi Múzeum, Savaria Múzeum)
Moderál: BERÉNYI MARIANNA (Néprajzi Múzeum)
18.00–19.00 A Duna bajai meghódítói
Időszaki kiállítás megtekintése a Türr István Múzeumban. Tárlatvezetést tart BUZETZKY GYŐZŐ vízügyi mérnök, a kiállítás kurátora.
október 5. csütörtök
9.30–11.00 Előadások
Bemutatkoznak a hazai múzeumokban néprajzos muzeológusok részvételével zajló, induló, illetve a közelmúltban lezárult komplex kutatások. Melyek a különböző tudományszakok, intézmények összefogásával zajló projektek tanulságai, és milyen további együttműködések körvonalazódnak?
SZEGEDY-KLOSKA TAMÁS (Szabadtéri Néprajzi Múzeum): A ,,létező szocializmus” életvilágai. A vidéki miliők rendszerváltása – A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Magyar Nemzeti Levéltár közös kutatás
HAJDÚ ILDIKÓ (Herman Ottó Múzeum): Falu a városban – kulturális és társadalmi változások az 1945 utáni Nagy-Miskolc példáján
KŐSZEGI GÁBOR – MÓSER TAMÁS (Néprajzi Múzeum): Buhera és fusi – egy sajátos tárgyalkotási gyakorlat muzealizálása
Moderál: KEMECSI LAJOS (Néprajzi Múzeum)
Szegedy-Kloska Tamás előadása a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Magyar Nemzeti Levéltárral közös projektjét mutatta be. A kutatás alapját a levéltárban őrzött 100 ezer fénykép képezte, melyek feldolgozásán a Szabadtéri Néprajzi Múzeum 23 munkatársa dolgozott. Az előadó az elvégzett feladatok bemutatásánál felsorolás szinten említette: a képek beazonosítását, adatolását, digitalizálását, ezzel párhuzamosan az értelmezésüket és tárgyszavazásukat. Szélesebb szakmai körökben hasznosítható konkrétabb módszertani tanulságok bemutatására sajnos nem terjedt ki az előadás, ahogyan az értelmezésről, annak keretéről és tanulságáról sem hallhatott a közönség.
A Skanzen munkatársai összesen 49 településen végeztek mélyfúrást, a recens adatok gyűjtése lehetővé tette a változásvizsgálatot. A kutatópontok közül az orosházi kutatás került kiemelésre, mint kiemelt kutatási helyszín, mivel ott sikerült megszólaltatni a képeket készítő fotóst is.
Összeségében az elsőadás hangsúlya inkább az elvégzett munka számszerűsített adatainak bemutatására és a hasznosulás formáinak taglalására koncentrált és a kutatás néprajzi/ társadalomtudományi vonatkozású igazi eredményeiről nem számolt be.
A Hajdú Ildikó előadásában bemutatott kutatás koncepciójának kidolgozása a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársának, Tóth Arnoldnak nevéhez köthető. A kutatócsoportot a múzeum, a Miskolci Egyetem és a megyei levéltár munkatársai alkották.
A kutatás kérdésfelvetése volt, hogy az adminisztrációs összevonásokkal Miskolchoz csatolt, korábban különálló falvak kultúrájában milyen változások mentek végbe, az eredeti arculat megtartása vagy egységesülés jellemezte-e ezeket a településeket.
Bár az előadó beszéde elején kijelentette, hogy a kutatási eredményeket nem fogja ismertetni, az előadás végén mégis a hallgatóság elé tárt egy érdekes megállapítást: ha a panellakások számához hozzárendeljük azokat a környékbeli kiskertek területét, amelyeket a lakásokban élők műveltek, akkor ki lehetett volna alakítani ugyan akkora területen kertesházas városrészt is. A kutatás többi eredményét a megjelenő kötetből olvashatjuk majd el, reményeink szerint hasonló érdekes új konklúziót találunk majd benne.
Móser Tamás és Kőszegi Gábor előadása a Néprajzi Múzeum két kollégájának formálódó kutatási témáját mutatta be. Az előadás lényegi részében megismerhettük a kutatás fő gerincét adó elméleti keretet és fogalommagyarázatot. Fő problémafelvetés, hogy a Kádár-korszakban berobbanó új jelenségek (innovációk, kényszermegoldások) és egyéb változások (pl. a villanymotor, a gázpalack, hegesztőgép vagy a szemét megjelenése), hogyan formálták át a mindennapi életet. Milyen új tárgykészletet hozott ez létre a hiánygazdaság keretei között mikor a beszerzés igencsak nehézkes volt? A válasz a buhera volt, azaz speciális szakértelemmel megalkotott használati tárgyak és eszközök, amelyek alapanyaga gyakran nem legális forrásból származott és a velük való kereskedelem és szolgáltatásnyújtás is a második gazdaságba szorult. Ebben a megváltozott környezetben, reakcióként létrehozott tárgyak muzealizációjának kérdésköre fontos csomópont, hiszen ezek a tárgyak feszegetik a gyűjteményi struktúrákat.
Az előadás végén elhangzott, hogy a kutatás nyitott, várják más intézményben dolgozó kollegák csatlakozását, együttműködését.
(Cs. Tóth Gabriella)
11.30 – 12.30
11.30–12.30 Műhelymunkák | párhuzamosan
1 | Építészet és lakáskultúra Helyszín: Bácskai Kultúrpalota, színházterem
Hogyan kerülnek a szocializmus korának építészeti emlékei a múzeumokba? Hogyan gyűjtjük a lakáskultúra tárgyi emlékeit? Hol a határ (van-e határ?) a néprajzi és a történeti gyűjtemények között? Hogyan szelektál a múzeum a fogyasztói társadalom tárgydömpingjében? Milyen innovatív, közösségi módszereket tudnunk alkalmazni a kutatásban?
Felkért hozzászólások:
CSÁSZI IRÉN (Dobó István Vármúzeum, Eger): Üzenet a ruhásszekrényből. A Dobó István Múzeum Néprajzi gyűjteményének gyarapítása
VASS ERIKA (Szabadtéri Néprajzi Múzeum): Kádár korszak reprezentációja egy tájházban
BRANCZIK MÁRTA (BTM Kiscelli Múzeum): Az óbudai házgyári lakóteleptől egy virtuális leletmentő projektig
Moderál: SÁRI ZSOLT (Szabadtéri Néprajzi Múzeum)
A műhelybeszélgetés témája a szocializmus korából származó építészeti és lakáskultúra elemek gyűjtésének múzeumi kihívásai. A három előadó (Branczik Márta - BTM Kiscelli Múzeum, Vass Erika - Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Császi Irén - Dobó István Vármúzeum) három különböző múzeum – országos, megyei múzeum és tájház – gyakorlatát mutatta be és kérdéseit fogalmazta meg. A nem mozdítható, nagy méretű vagy nagy mennyiségű tárgyak gyűjtésének, rendszerezésének, tárolásának és bemutatásának lehetőségei és akadályai intézménytípustól függetlenül nagyon hasonlóak. A BTM a nyugati mintákat követő késő modern (tehát nem szocreál és/vagy szocialista) építészetének virtuális és valóságos leletmentése: a pillanatnyilag értéknek nem tekintett, lebontásra ítélt épületek dokumentálása és egyes elemeinek gyűjtése, a Dobó István Múzeum egy noszvaji család történetének, házának és annak teljes tárgyanyagának megőrzése, és a Skanzen algyői tájház projektje is egyszerre érzékeli a még történetekkel együtt gyűjthető tárgyak hatalmas mennyiségének lehetőségeit és ezek raktározásának, feldolgozásának lehetetlenségét. Épületelemek, terek, használati tárgyak sokasága, élelmiszerek, sőt még a korszakot meghatározó műanyag gyűjtése muzeológiai problémák sokaságát rejti, vagy egyszerűen nem kivitelezhető. Erre a problémára kínál megoldást a fényképes dokumentáció, ami a digitális fordulat óta magától értetődő módszer, hiszen a digitális fényképezésnek gyakorlatilag nincs se anyagi, se terjedelmi határa. Van-e értelme a végtelenségig fényképezni – terhelve ezzel a múzeumi archívumokat? Rekonstruálható-e az egyszer létező tárgyi világ annak darabjairól készült megszámlálhatatlan fényképből? A fénykép csodálatos dolog, és sokkal több lehetőséget rejt, mint amivel a múzeumi használatában élünk. A dokumentáláson túl, a fénykép képi lehetőségeinek tudatos alkalmazásával, sűrű képek készítésével optimalizálható a gyűjteménybe kerülő digitális anyag mennyisége és mélysége. A tárgyak szelekciója
evidens a néprajzi muzeológiában, a képek szelekciója még nem. A szocializmus megosztó tapasztalat és narratíva. Egy néprajzi múzeum számára azonban a közelmúlt része, így egyértelmű, hogy megőrzésre érdemes. A szocializmus idejéből való tárgyakhoz az élő, személyes kötődés révén még természetes módon kapcsolódik a nosztalgia érzése, és ez megnehezíti a gyűjteményépítéshez és fenntarthatósághoz szükséges szelekciót. A gyűjtések jellemzően mélyfúrások, esetek feldolgozására tett kísérletek, és a pontszerű gyűjtések meg tudnak idézni ugyan egy korszakot, de típusok felkutatása nélkül nem épül belőlük távolságtartó, összefoglaló, értelmező tudás: a szocializmus sűrű képe.
(Danó Osrsolya)
2 | Alternatív terek Helyszín: Bácskai Kultúrpalota, emelet, 2. terem
Mi van a házon túl? Véget érnek-e a néprajzi gyűjtések az otthon, a lakótér vizsgálatánál? A hagyományos népi kultúra építményei, a halászkunyhók, esztenák, csűrök, pincék vizsgálata után a Kádár-korszak kutatása milyen tereket emelhet be a tudományos kánonba? Mik lehetnek az ilyen jellegű gyűjtéseknek az irányai, kihívásai, eredményei? Rövid bevezető előadásokkal egybekötött műhelybeszélgetésünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.
NÉMETH SZANDRA (Szabadtéri Néprajzi Múzeum): Szocialista magánüdülők
TÖRŐ BALÁZS (Laczkó Dezső Múzeum): Formákon innen és túl – balatoni nyaralókultúra a Kádár-korszakban a helyiek és nyaralótulajdonosok kapcsolatainak tükrében
BATÁRI ZSUZSANNA (Szabadtéri Néprajzi Múzeum): A nyári konyha Kádár-kori olvasatai – a presztízs, kontroll, tisztaság és nosztalgia tükrében
Moderál: BAKOS ÁRON (Néprajzi Múzeum)
Az alternatív terek címet kapó műhelymunka három előadással vette kezdetét. Az előadások témája hamar egy mederbe terelte a cím tág nézőpontját. Az előadások fókuszában ugyanis a hétvégiházak, nyaralóépítések és a nyárikonyhák álltak. A néprajztudomány mindig is kitért a népi építészet holdudvarába tartozó melléképületek vizsgálatára, ezek főleg gazdasági épületek voltak pl.: pajta, istállók stb. Ezek a vizsgálatok főleg a paraszti kultúra és a háztartások mezőgazdasághoz, állattartáshoz, háztájihoz kapcsolódó épületállományának felmérései, tipizálásai és felmérései voltak. De mit tud kezdeni a néprajztudomány a 20. század második felének életmódváltozásaival és annak tereivel?
A néprajz ugyanis ezen terek használatát és használóját kutatja elsősorban. Az elsőadások és azt követően a szabad diskurzus során egy-egy részterület vizsgálatához kötődő eredményeket és problémákat tárgyaltunk. Az előadások alapján, alternatív terek alatt olyan építményeket értettünk, melyeket nem műépítész, hanem a használó, tulajdonos épített, szívességen, cserén, szürke gazdasági folyamatok által, néhol illegálisan, néhol legálisan, szakértő, specialista segítségével vagy anélkül. A legnehezebb feladatnak a fogalmak tisztázása és meghatározása tűnt. Olyanoké, mint a buhera, efemer vagy névnélküli építészet. Ezekre nem kerülhetett sor egyrészt a műhelymunka műfaji természete miatt, másrészt a forgalmak kimerítik a néprajz tudományos kereteit.
A kutatók, észlelve a korlátokat, témáikhoz több különböző tudomány módszereit társították. Batári Zsuzsanna, a szentendrei Skanzen muzeológusa a nyárikonyhák tereit vizsgálja a kutatásában. A nyárikonyhát nem mint teret, hanem jelenséget vizsgálja. Így a kutatásban nem
csak a tér történetével, morfológiájával és használatával foglalkozik, hanem kitágította kutatásmódszertanát olyan környezetpszichológiai vizsgálatokkal, melyekkel a használat felől közelíti meg a vizsgálat tárgyát. A használók mentalitását, helyi kötődését, életmódját, tárgykultúráját, rendhez, tisztasághoz való viszonyukat kutatja interjúkon, terepmunkán keresztül. A téma óriási, pedig csak egy szűkös nyárikonyhából indult.
Németh Szandra, szintén a szentendrei Skanzen muzeológusa az államszocializmus alatt épült magánüdülőkkel foglalkozó kutatását mutatta be. A második otthon fogalmát használja, melyet történeti visszatekintésessel és analógiákkal meg is határoz. A második otthon mint a szabadidő eltöltésének vagy az ingázás, átmeneti lakhatás helye, lehet saját tulajdonú, vagy bérlet is. A kutatás fókusza a második otthonok építésének expanziója, vagyis a Kádár-kor, a 60-as 80-as évek építkezései. A kutatásmódszertanhoz itt is alapvetés az építészettörténeti kutatás, analógia kutatás, de az életmódkutatásba torkollik. Nagyon tág horizonton mozog a téma, érdeklődésében megjelennek a sufnik, műhelyek, kiskertek is. Vagyis azok az építmények, melyek magánúton, szakértelemmel, anélkül, kalákában, szívességek, cserén keresztül, szürke gazdaságban épültek. Vagyis név nélkül. A kutatáshoz a levéltári, archívumi, építészettörténeti anyagok mellett az interjúzást alkalmazza.
Törő Balázs, a Laczkó Dezső Múzeum muzeológusa a balatoni üdülőkultúrával és nyaralóépítészettel foglalkozik az államszocializmus időszakában. Fókuszában a Balatonfelvidék áll. A saját erőből és kézből való építés, pontosabban a magánépítkezések anyaghasználata és maga az építés menete. A magánszférát mint kutatási terepet szemléli, a fotódokumentációt mint forrást. A közösségek kapcsolatát is vizsgálja, egyrészt a helyiek és gyüttmentek viszonylatában, illetve az egyik érdeklődése az üdülőtelepek társadalma. Az egy időben és helyen épült üdülőtelepeken vizsgálja, hogy kilakul-e csoportidentitás osztályhelyzettől függetlenül, illetve a falusi közösségbe kitelepült értelmiségi rétegek és helyiek kapcsolódási pontjait és annak hiányait keresi. Az egyik fontos forrása és kezdeményezése az Instagramon működő Formákon túl, ami egy fotóalapú gyűjtési kampány a házi készítésű, hegesztett és összefusizott elemekből épített kerítések és mintáik gyűjtésére. A Formákon túl cím is azt jelöli, hogy a munka mögött megbúvó kézművest, mestert és tudásukat keresi. Balázs nem csak dokumentálja a hiánygazdaság spontán kreativitásának formáit, hanem egyes elemeket gyűjteményezett is a Laczkó Dezső Múzeum számára.
A műhelymunka során olyan kutatásokról szerezhettünk tudomást, melyek különböző tudományok szürke zónájában mozognak. Vizsgálatukhoz elengedhetetlen az interdiszciplináris vizsgálat, viszont olyan tágasságba tereli a témákat, ami fogalmi zavarokat és átláthatatlanságakat eredményez. Tudományos buherává válik a mindenből egy kicsit elve. A tárgyalt épületek, vagyis a nyaralók, nyárikonyhák és a buherált kerítések a mai napig használatban vannak és azok a motivációk is jelenvalóak, melyek létrehozták ezeket a tereket. Ez szintén nehezíti vizsgálatot, valamint a Kádár-kori szürkegazdaságának és hiánygazdaságának a sajátos természete. Viszont a kor és saját jelenünk megértéséhez elengedhetetlen tudományos fókuszba terelni a tárgyaltakat. Alternatíva lehet a poszt-szovjet országok kortárs tudományos gyakorlatát szemlélni a hasonló jelenségek leírására, mint buhera, kaláka. Vagy mivel épített környezetről beszélnünk az építészetelméleti és történeti írásokban találni feloldást a névtelen, ad hoc építészetre, amit a nyugati építészettörténet írás vernakulárisként definiál. Az előadások végszava a témák kimeríthetetlensége volt. A mondatzáró pontot, pedig az interdiszciplinaritás triplázza…
(Zsoldos Anna)
3 | Városantropológia, ipari örökség, lakótelepek Helyszín: Türr István Múzeum, emelet, előadóterem
A szocializmus milyen nyomot hagyott városaink megjelenítésében és az ott élők gondolkodásában? Hogyan, milyen módszerek és eszközök visznek közelebb a félmúlt városokra (terek, épületek, utca- és városképre, egyéni életmódokra) gyakorolt hatásának megértéséhez? Miért lehet nehéz a szocialista múlt városainak kutatása? Hogy juthatunk keresztül az elhallgatás falain, vagy éppen hogyan dokumentálhatjuk az elmúlást? Milyen lehetőségeket rejt a mentális térkép és a fénykép a változások értelmezéséhez és dokumentáláshoz?
KAPUSI KRISZTIÁN (Észak-Keleti Átjáró Egyesület, Miskolc): Értékhatár alatt? Privát félmúlt Miskolcon
KIRMER ANNA (Reguly Antal Múzeum és Népi Kézműves Alkotóház): II. világháború utáni fotógyűjtemények a múzeumokban MRAVIK PATRIK (Ferenczy Múzeum, Szentendre): „Válaszút” városantropológiai módszertani bemutatása
Moderál: HAJDÚ ILDIKÓ (Herman Ottó Múzeum)
Városantropológia, ipari örökség, lakótelepek című műhelybeszélgetés során elhangzott előadások példáinak megismerésével, bemutatott kutatási módszereivel ötleteket, útmutatókat kapott a hallgatóság arra vonatkozóan, hogy milyen sokrétűen lehet egy kutatást lefolytatni.
Krimer Anna (Reguly Antal Múzeum és Népi Kézműves Alkotóház) előadásában arra kereste a választ, hogy miként lehet Zirc 1945 és 1990 közötti történetét megismerni, „fehér foltjait” feltárni. A vizsgált időszakról korábban a Zircen élők keveset vagy egyáltalán nem beszéltek. A lakosokkal történő párbeszédben segítségül szolgál a Reguly Antal Múzeum fotógyűjteményében található fotóalbum, amelynek fényképeit a múzeum alapítója Illés Ferenc, zirci pedagógus készítette. Az 1950-es évek végétől az 1980-as évek végig kerültek az albumba a városban tartott jelesebb események, építkezések, bányász felvonulások, iskolai események felvételei. Digitalizálásuknak köszönhetően a zirci lakosság megismerte a felvételek egy részét, és párbeszédet indított el a vizsgált korszakkal kapcsolatban. Krimer Anna szerint a későbbi kutatások célja a fényképek feldolgozásán és aktívabb bemutatásán túl, hogy a 20. század második felében Zircen bekövetkező társadalmi, mentális és településszerkezeti változások a közösség segítségével megismerhetőbbé váljanak.
Szilágyi Zsófia és Mravik Patrik (Ferenczy Múzeum, Szentendre) a Szentendrén átmenő 11-es úttal kapcsolatos kutatásaiknak a módszertanát, részeredményeit és az ezekből levonható tanulságokat mutatták be előadásuk során. A kutatás középpontjában az áll, hogy a szocialista állam miként valósít meg egy beruházást, amivel egy új településszerkezeti helyzetet hozott létre az 1970-es években Szentendrén. Illetve, hogy ez milyen hatással volt akkor, és milyen hatással van a mai szentendrei lakosságra, a város identitására. A 11-es úthoz kapcsolódó kutatások során négy módszert: 1. hagyományos történeti módszer (levéltári anyag, korabeli sajtó vizsgálata), 2. emlékezet kutatás, oral history, 3. attitűd vizsgálat online kérdőívek segítségével, 4. térhasználat vizsgálata – kérdőív és mentális térkép készítése általános iskolásokkal, eredmény hőtérképes megjelenítése – használtak.
Kapusi Krisztián (Észak-Keleti Átjáró Egyesület, Miskolc) azt mutatta be, hogy a 20. század második felének miskolci mindennapjainak megismerésében milyen szerepe lehet egy civil szervezetnek. Céljuk a történeti alulnézetből vizsgált alternatív, privát várostörténet bemutatása. Aktívan kutatják, hogy a Miskolcon élt, élő emberek miként tekintenek miskolciságukra, a miskolci mindennapokra. A múlt feltárása során előtérbe kerül az egyén személyes benyomása, élményei, és ezen eseményekhez köthető írásos feljegyzései (napló, visszaemlékezés), családi fotóalbumai. A civilszervezet Privát Félmúlt Miskolcon című füzetsorozatával dokumentálja önkéntes szerzői segítségével a múlt hétköznapjait, ünnepeit.
Az előadások a szocialista államideológia hatásait vizsgálják az ország három igen eltérő településszerkezettel, társadalmi viszonyaival és gazdasági befolyással rendelkező városában. Az előadások olyan kutatói dilemmákat, kérdéseket is bemutattak, amelyek további kérdések feltételére, reflexióra késztették a hallgatóságot és az előadókat.
(Szűcs Enikő)
14.00–15.00 Kerekasztal-beszélgetések | párhuzamosan
Hogyan jön létre egy csónakmotor magángyűjtemény? A kiállítás születése kapcsán milyen együttműködések valósultak meg? Hogyan őrizhető meg a csónak-, illetve a csónakmotor-építők technikai tudása? Milyen motiváció szükséges ahhoz, hogy egy pályakezdő fiatal elkötelezze magát a műszaki dolgok iránt? Melyek a feltételei az innovációs fejlesztéseknek, újításoknak? Milyen módon archiváljuk, dokumentáljuk a különféle vízi járműveket és a hozzájuk kapcsolódó történeteket?
Résztvevők: SZABÓ ISTVÁN gépésztechnikus, MARKÓ ISTVÁN üzemmérnök, SARKADI SÁNDOR karosszérialakatos mester
Moderál: KOTHENCZ KELEMEN (Türr István Múzeum)
A csütörtöki Csónakok vízen, magángyűjteményben és múzeumban kerekasztal-beszélgetés résztvevőiként Szabó István gépésztechnikus, Markó István üzemmérnök és Sarkadi Sándor karosszérialakatos mester beszélgetett, az eseményt pedig Kothencz Kelemen, a Türr István Múzeum muzeológusa, egyben A Duna bajai meghódítói kiállítás kurátora moderálta.
A beszélgetés fókuszát az említett kiállítás témája, azaz a csónakok, motorcsónakok története adta. A három résztvevő közül mindegyik szorosan kapcsolódott a kiállításhoz, ugyanis maguk is készítettek csónakmotorokat, és nagyon személyes módon kapcsolódtak a kiállításhoz és készültéhez is. A beszélgetés során a színpad mellett látható volt egy csónakmotor-típus (a söprűs motor), melyet Szabó István készített.
Kothencz Kelemen elsőként azt kérdezte a résztvevőktől, hogy hogyan lépett be életükbe a csónakmotor-építés iránti érdeklődés, szenvedély. Mindhármuk már gyermekkorukban belekóstoltak ebbe a tevékenységbe, kapcsolódtak be egy műhely életébe, és kezdtek el csónakmotorokat építeni. Közülük Szabó István nem csak a gyártást, hanem szinte minden folyamatot (formakészítés, öntés, esztergályozás) megtanult, elsősorban azért, mert hiány volt a szükséges eszközökből. A hallgatóság közben megtudta, hogy Baján olyannyira népszerű volt a motorcsónak-gyártás és -használat, hogy az 1960-as években 3500 magántulajdonban lévő regisztrált csónakból 3000 motorcsónak volt aktív használatban.
Majd a beszélgetést Kothencz a kiállításra átterelve emelte ki, hogy igen jelentős együttműködés alakult ki a kiállítás megépülése közben, ami annak megnyitása után is fennmaradt: egyrészt a tárgyadományozók tekintetében, akik a kiállításvezetések alkalmával is készségesen mesélnek a látogatóknak. A részvevők is kiemelték annak a fontosságát, hogy a kiállítás összehozta a bajaiakat, a témához kapcsolódó embereket, de még többeket is. Markó István emelte ki, hogy a kiállítás megmutatja azt a tudást, kreativitást, amivel ezek a mesterek a csónakmotorokat készítették: ugyan minták alapján készítették, de mindegyik egyedi volt. Sarkadi Sándor beszélt a „fészkek” jelentőségéről, azaz a műhelyekről, és az azokban működő
szakemberek csoportosulásáról: egy csónakmotor készítésében több, 2-4 ember keze munkája benne volt; az öntőminta kitalálásában, lakatos, forgácsoló stb. személyében.
Végül, a beszélgetés lezárásaképp Kothencz arra mutatott rá, hogy a tárgyak, a hozzájuk tartozó dokumentáció ugyan bekerülhet a múzeumba, ami által megismerhetővé válnak, de a tudás megőrzése egy sokkal nehezebb feladat. Hogyan vihető közelebb a fiatalokhoz? Hogyan tanítható újra ez a tudás? Az aktív tudás eltűnéséhez kapcsolódik az a tény is, hogy az 1970-es években elérhetővé váltak a gyári motorok, ami szükségtelenné tette a szaktudás továbbélését. A hallgatóság felé kinyitott beszélgetés során a motorcsónakok használati kontextusáról tettek még említést, ami megmagyarázza a motorcsónakok meghökkentően magas 3000-es számát is. A motorcsónakok használata, a Duna szeretete szélesen elterjedt volt Baján, nem szorítkozott egyféle társadalmi rétegre, foglalkozási csoportra vagy korosztályra.
A Kádár-koraszak állami vállalatai, közgyűjteményei hatalmas mennyiségű, a reklámfotótól kezdve a falusi hétköznapokat dokumentáló fényképet halmoztak fel. Mi lett ezen gyűjtemények sorsa? Hogyan tekinthetünk társadalomtudományi szemmel ezekre a fotókorpuszokra? Hogyan választható szét (szétválasztható-e) az állami propaganda és a valóság képi világa? Hogyan kapcsolható össze az államszocializmus fotográfiai gyakorlatának tudományos feldolgozása a közelmúltban zajlott közgyűjteményi digitalizálási projektekkel, a társadalmi hozzáférés dilemmáival és lehetőségeivel?
MAJTÉNYI GYÖRGY (Magyar Nemzeti Levéltár):
Falufotó adatbázis
VASS GERGŐ (Budapest Főváros Levéltára): A Főfotó anyagának digitalizálása
Moderál: BATA TÍMEA (Néprajzi Múzeum)
Archívumi fotógyűjtemények néprajzi-társadalomtörténeti feldolgozása című kerekasztal beszélgetés során két olyan online adatbázis fényképgyűjteményének a bemutatására került sor, amelyek többezer felvételükkel a szocialista korszak mélyebb megismerésében segítenek. Az anyagok feldolgozásának, digitalizálásának és közzétételével kapcsolatos tapasztalatok bemutatásával pedig mások számára tanácsokkal szolgálhatnak hasonló kutatások, projektek előkészítésében, megvalósításában.
Vass Gergő (Budapest Főváros Levéltára) Fővárosi Fotó Vállalat (Főfotó) archívumának anyagáról tartott bemutatót. A Budapest Főváros Levéltárában őrzött gyűjteményben kb. 150.000 felvétel található, amit a Főfotóval szerződésben lévő vállalatok, intézmények és egyéb szervezetek számára készítették 1961 és 1993 között. Az anyagot a Főfotó Riporteri Osztályának archívumában megmaradt fotónegatív példányok képezik. A Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia keretében megvalósuló digitalizálási projekt keretén belül kicsivel több mint 70 ezer felvétel digitalizálására, közzétételére került sor. A képekhez ingyen, vízjel nélkül bárki hozzáférhet online. A felvételek közzétételéről, és az elkészült online felülettel a képzésen résztvevők részletesebben megismerkedhettek.
Majtényi György (Magyar Nemzeti Levéltár) a Falufotó adatbázisról tartott előadást. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Magyar Nemzeti Levéltár kutatási együttműködésének köszönhetően elkészült a Magyarország képekben 1984 gyűjtemény digitális kiadása és a Falufotó adatbázis. A Hazafias Népfront a felszabadulás 40. évfordulójára meghirdetett felhívására 1984 és 1986 között Magyarország számos városáról és falváról készült több ezer felvétel az ország fejlődésének dokumentálása végett. Az elkészült közel 50 ezer felvétel jól érzékelteti a társadalmi csoportok közötti távolságokat, a modernizáció mértékét, előrehaladottságát adott régiókban, azt a sokféle valóságot, ami egymás mellett élt. 2019/2020-ban egy digitalizálási projekt keretén belül mind a papírképek, mind a negatívok digitalizálásra kerültek a Magyar Nemzeti Levéltárban. Az online adatbázisban jelenleg több mint 15 ezer felvétel található meg adatokkal. A további cél, hogy a maradék 35 ezer felvétel is adatokkal ellátva felkerüljön az online felületre, valamint olyan megyékről, melyekről nem készültek felvételek levéltári, múzeumi kutatások induljanak el.
15.30–18.00 Népművészet parasztság nélkül | Villámelőadások és kapcsolódó beszélgetések
Hogyan alakult a népművészet és társadalom viszonya a Kádár-korban? Milyen korábbi formák kaptak új funkciót, és milyen új formák jelentek meg? Hogyan jelennek meg az új tárgytípusok a néprajzi gyűjteményekben, és milyen fogalomrendszer mentén illeszkednek a gyűjtemény egészébe? Mely témák kutatásában, gyűjteményezési gyakorlatában lehet indokolt a múzeumok hálózatos együttműködése?
LACKNER MÓNIKA (Néprajzi Múzeum): Fontos csapásirányok és a gyűjtemények szerepe CZINGEL SZILVIA (Magyar Népi Iparművészeti Múzeum): Hippi korszak és háziipar
PISZTORA ZSÓFIA (Rippl-Rónai Múzeum): A betyár unokája: identitás és brandesítés egy fafaragó példáján keresztül
CSUKOVITS ANITA (Tragor Ignác Múzeum): „Több nyelven, egy akarattal…” – avagy a szentendrei folklórfesztiválok hatása a váci néprajzi gyűjteményre.
GYANÓ SZILVIA (Thúry György Múzeum): Változatlanul változóban: a gyöngyösnecc
SEDLMAYR KRISZTINA (Néprajzi Múzeum): Népművészet a lakásban
Moderál: LACKNER MÓNIKA (Néprajzi Múzeum)
Az előadásokat Lackner Mónika moderálta, bevezető megszólalásában a népművészet tudományos megközelítésének lehetőségeit és az ezzel kapcsolatos problematikákat vázolta fel a Kádár-korszak vonatkozásában. A további előadásoknak keretet adva kijelölte a 20. század közepének a népművészet története szempontjából fontosabb pontjait, a korszak tudományos életének fogalmi vitái. Felhívta a figyelmet arra, hogy a mai kutatásokat nehezíti, hogy a korszak leírásához hiányoznak alapkutatások, valamint az a tény, hogy annak néprajztudományos összefoglalása még nem történt meg. Szó esett a Néprajzi Múzeum aktuális
feladatairól, a népművészet hangsúlyos jelenlétéről a hamarosan nyitó új állandó kiállításban. A szekció következő öt villámelőadása több – budapesti és vidéki – múzeum szemszögéből villantott fel gyűjteményi érdekességeket, egyéni kutatásokat, kiállításokat, példázva, hogy miként lehet közelíteni ezen időszak népművészeti jelenségeihez. A Magyar Népi Iparművészeti Múzeum (előadó Czingel Szilvia) gyűjteményének alapjait az 1960-as években rakták le, az egykori házpari egyletek, szövetkezetek anyagai áramlottak be ide. A Hagyományok Háza keretein belül működő múzeum célja egyrészt a bemutatás, emellett pedig a revival felhasználás. A gyűjtemény feldolgozása folyamatban van, mely során a tárgyakon keresztül számos kérdés merül fel. Hogyan jelenik meg a szocialista divat a háziipari egyletekben? Mi az, hogy szép, ízléses, esztétikus? Miért nem tudja használni a népművészetet a divatipar – akkor és most sem? A kaposvári Rippl-Rónai Múzeumtól Pisztora Zsófia a gyűjtemény egy, az 1950-es években készült tárgyegyüttese mögött húzódó történet által veti fel a múzeumi nézőpont dilemmáit. A fafaragó alkotó életútja a tárgyakon keresztül vizsgálható, identitása, személyes érdeklődésének változása követhető. A szocialista jelképek megjelenése például jól példázza, hogy az emberek reagálnak a változóra, a különböző történelmi helyzetekre, a hagyomány is ezzel összefügésben változó. A kérdés, hogy mi ezzel a múzeum feladata. Identitáskeresés? Kérdésfelvetés? A kettő együtt? A váci Tragor István Múzeum (előadó Csukovits Anita) 2011-ben megnyílt kiállítása – „Több nyelven, egy akarattal” – foglalkozott népművészeti témával, helyi fókuszban, bemutatva és értelmezve a korabeli népművészeti gyűjtéseket. A kiállítás vizsgálta a hagyományos népi kultúra átalakulását az 1956 utáni időszakban, a megye településein élők folklórjelenségeit, a nemzetiségek és magyar lakosságnépi kultúrához való viszonyát, valamint a rendszerváltozásig működtetett hivatalos kultúrpolitika gyakorlatban megvalósult eredményeit. A nagykanizsai Thúry György Múzeum munkatársa, Gyanó Szilvia zalai jellegzetes, az egyes települések reprezentációjának ma is meghatározó népviseleti darabja, a gyöngyösnecc példáján mutatta be a korszakban lezajlódó kivetkőzés folyamatát. Ezzel kapcsolatban pedig a múzeumi gyűjtemény tizenéves terminológiai problémáit, valamint, hogy miként tudja segíteni egy múzeumi szakember a helyi közösségek számára oly fontos hagyományőrzést. A Néprajzi Múzeum muzeológusa, Sedlmayr Krisztina az 1960-as évek egyik jelenségét vizsgálta: hogyan és miért jelentek meg a városi, főleg értelmiségi körök lakáskultúrájában népművészeti tárgyak? Miként alakult ezeknek a tárgyaknak a nagyvárosi revitalizációja, és hogyan követte ezt az irányú érdeklődést a kereskedői szféra? És végül mik a kutatási nehézségei a múzeum gyűjteményébe a városi lakásokon keresztül bekerülő népművészeti tárgyaknak?
A konferencia ’Villámelőadások’ szekciója lendületes, sokszínű előadásokat sorakoztatott fel. A 10 percben összesűrített, tömör beszámolók megvilágították, hogy hányféle szempontból megközelíthetőek a Kádár-korszak népművészeti jelenségei, és milyen problémákkal szembesülnek ezzel kapcsolatban a mai múzeum szakemberek. A témákat az előadások után, vezetett asztalbeszélgetések keretében volt lehetőség kifejteni, megvitatni.
(Maczó Villő)
Forgóbeszélgetések
Beszélgetések | 3 × 20 perc; mindenkinek lehetősége van a négyből három beszélgetésbe bekapcsolódni 20–20 percre
Asztalgazda: TASNÁDI ZSUZSANNA (Néprajzi Múzeum),
KÖRMÖCZY ZSUZSA (Hansági Múzeum)
Bizonyára nem a Néprajzi Múzeum az egyetlen közgyűjtemény, amely jelentős – ma még feldolgozatlan – anyagot őriz a „szocialista népművészet” megteremtését támogató néprajzi gyűjtésekből. Ilyen nagyobb gyűjteményi egységek a textilgyárak gyűjtései, a díszítőművészeti szakkörökkel és szakkörvezetők képzésével összefüggő anyagok, illetve a háziipari szövetkezetek dokumentumai. A beszélgetés e gyűjteménytípusok feldolgozására, módszeres kutatására kíván ösztönözni.
Asztalgazda: SEDLMAYR KRISZTINA, VIDA GABRIELLA
(Néprajzi Múzeum)
Az elmúlt években több – Kádár-korszakbeli és korábbi népművészeti tárgyakból álló – magángyűjteményt ajánlottak fel vételre a Néprajzi Múzeum számára. Ezekből válogatva többnyire hiányzó tárgyak kerültek a gyűjteményekbe. 2021-ben a múzeum megvásárolta a Román-gyűjtemény valamennyi, több mint 1300 köznépi tárgyát. Milyen tanulságokkal szolgál a kétféle gyarapítási elképzelés, koncepció? A Román-gyűjtemény esetében nemcsak a leszármazottakat, hanem a kollekció tulajdonosát is kérdezhetjük a gyűjtés történetéről, az érdeklődés fókuszairól, és rendelkezésünkre áll a belőle létrehozott enteriőr látványa is. Az asztalnál a magángyűjtemények szerzeményezésével, múzeumi gyűjteménybe illesztésével kapcsolatos legfontosabb kérdéseket járjuk körül.
A rövidre szabott időkeretben bevezetésként a két asztalgazda felvázolta a Néprajzi Múzeum által a közelmúltban megvásárolt két magángyűjtemény (a közel 700 darabos Knopp- és több mint 1300 darabos Román-gyűjtemény) hátterét, ami több kérdésre is rávilágított. A múzeumok és magángyűjtők kapcsolata nem új keletű ugyan, de ebben az esetben különösen aktuális volt, hiszen a szóban forgó két gyűjtő maga is a Kádár-korszakban kezdte gyűjtői tevékenységét és folytatta egészen a közelmúltig. Ahogy elhangzott, mostanság egy olyan magángyűjtői generáció tárgyai (jelen esetben gyűjteményei) jelennek meg nagyobb számban a műtárgypiacon, amelyek több évtizedes munka eredményeként (a magángyűjtői gyakorlat szerint valamelyest változó összetételben) nyerték el aktuális formájukat. Mindkét példa felhívja a figyelmet a múzeumi és privát gyűjtői praxis sajátos szempontjai között húzódó különbségekre: pl. a terep fogalma, a tárgyakról rendelkezésre álló információk, a gyűjtés szempontjai, tárgyak vándorlása (a gyűjtők és múzeumok hatása a folyamatra) stb. Természetesen a múzeumi részről a tárgyak megvásárlásának mérlegelésekor a gyűjtőkkel folytatott interjúzás és dokumentálás során minél teljesebben rögzítésre kerültek ezek a szempontok is. A kollégákban kérdésként merült fel, mi lesz egy-egy ilyen gyűjtemény sorsa a múzeumban? A feldolgozás és (bármilyen formájú) közzététel során hogyan szervesülnek a múzeum gyűjteményeibe? Ez felveti az eladók motivációinak kérdését és azt is, hogy a múzeum hogyan tekint ezekre a tárgyakra a továbbiakban (tudományos kutatás forrásaira, a gyűjtemény hiányainak kiegészítésére? stb.) A magángyűjtők (múzeumi hasonlattal élve) országos gyűjtőkörűek (persze előfordul speciális témák, területek vagy tárgytípusok iránti fokozottabb érdeklődés, ennek hátterében általában személyes preferenciák állnak), nem elhanyagolható szempont, hogy általában jól ismerik a múzeumok gyűjteményeit (és egyéb működési mechanizmusaikat, amikre reagálnak) is. Ennek kapcsán felmerültek a vidéki és országos múzeumok (szakmai és anyagi) lehetőségei közötti különbségek, valamint a közösségekkel
való viszony eltérő jellege (a vidéki múzeumok pusztán a helyben létük okán sokkal élőbb, gyakran napi szintű kapcsolatban vannak a közösségükkel annak minden előnyével és nehézségével együtt, ahol például kérdés az ajándékba felajánlott tárgyak elfogadása vagy visszautasítása stb.).
Összességében az izgalmas kerekasztal néhány kérdés megválaszolásán túl további dilemmák átgondolása felé vezetett: hogy viszonyul(ja)nak a múzeumok a magángyűjteményekhez (és fordítva); esetileg, vagy intézményi stratégia szintjén (pl. magángyűjtemények/gyűjtők mint kutatási téma; gyűjteményfejlesztési irány stb.) foglalkozzanak-e a témával; mik a lehetséges együttműködési lehetőségek; hogyan lehet a jelentős (mégis a múzeumihoz képest dinamikusabban változó) magángyűjteményeket becsatornázni a kutatás és a szélesebb körű hozzáférhetőség kereteibe?
(Kőszegi Gábor)
Asztalgazda: SZABÓ MAGDOLNA (Néprajzi Múzeum)
Intézményesített népművészet, hivatásos népművészek. Kiemelt alkotók az állami kereskedelem, a kultúra, és/ vagy a propaganda szolgálatában. „Új népművészeti” tárgyak integrálása a gyűjteményekbe, változó stratégiák, megítélések, felfogások mentén. Elsősorban faragók termékein keresztül beszélgetünk a régi és új népművészeti tárgyak egymáshoz és a gyűjtemények egészéhez való viszonyáról. Kérdés: gondolkodhatunk-e az egyéni alkotókat összefogó nagy közös adatbázis építésében?
A kerekasztalbeszélgetés alkalmával több problémafölvetés fogalmazódott meg, részben az asztalgazda felvetéseként részben a résztvevők által. Konstruktív beszélgetés volt, melynek folytatása a jövőben szükséges.
Első problémafölvetés volt, hogy a rendszerváltás előtt, kötelező munkatervi előírás volt, hogy a népművészeti tárgyakat kell gyűjteni, és Moszkvában bemutatni. A népművészeti tárgyakon meg kellett jeleníteni a szovjet-magyar barátságot. Népművészeti Iparművészeti kiállítás volt. A Néprajzi Múzeumon belül eltérő módon vélekedtek a kollégák ezekről a tárgyakról.
Más Múzeumokban volt-e erre példa, hogy kötelezővé tették ezeknek a tárgyaknak a gyűjtését? Hogy viszonyultak ezekhez a muzeológusok?
Második felvetés a „Kapoli jelenség”: a műtárgypiacon szép áron forognak a tárgyak. Szükséges lenne feltérképezni, hogy mennyi ilyen tárgy van az ország többi múzeumiban? Szükséges-e közös adatbázisba összegyűjteni ezeket?
A részvevők szerint lehetséges a közös adatbázis építés. Előfeltételként megfogalmazódott az egységes módszertani útmutatás és szakirodalomlista kidolgozása. Továbbá technikai segítségre is szüksége lenne az intézmények zömének.
A Kapoli-tárgyak kapcsán kutatási feladatoként megfogalmazott probléma, hogy nem azonosítható, hogy az apja vagy a fia készítette-e a tárgyakat, ha a gyűjtés pillanatában nem lett lejegyezve. Kutatási célkitűzés: ezeket elkülöníteni.
Újabb kutatási irányvonal lehetne a brandteremtés folyamatának vizsgálata, valamint annak feltárása, hogy a kutatók, hogyan viszonyultak ezekhez a tárgyakhoz.
Ideológiai tárgyakat felvonultató tárgyakról nem született szakirodalom, ezzel is foglalkozni is kellene.
A tárgyak gyűjteményi helyzetével kapcsolatban számunkra érdekes információ volt a miskolci példa, ahol a Történeti gyűjtemény ad helyet ezeknek a tárgyaknak. Két szálon jött létre a
gyűjteménynek ez az egysége. Az egyik a mezőkövesdi ajándék volt, mely először átkerült a történeti gyűjteménybe. A kollégák annyira ragaszkodtak a néprajzi gyűjtemény klasszikus kereteihez, hogy pl. a bögréket is történeti gyűjteménybe leltározták be, mert gyáripari termékek. Attól is függött, hogy melyik gyűjteményi egységebe leltározták be az adott tárgyat, hogy ki vitte be a múzeumba azt.
Történeti népművészet és iparművészet elválását jelölik ezek a gyűjteményi stratégiák.
Kétirányú folyamat volt az iparművészeti jellegű tárgyak múzeum gyűjteménybe való kerülése. Érdemes lenne az alkotók az önmenedzselési stratégiája felől is vizsgálni a kérdést. Presztízs volt-e a múzeumoknak adni tárgyakat? A vélekedés, hogy presztízs volt.
Visszakérdezés: NIF-es alkotók, akik a Kádárkorszakban kezdték a munkájukat, de csak később lettek díjazottak, velük kell-e foglalkozni? A közös válasz: igen.
Asztalgazda: FÜLÖP HAJNALKA (Néprajzi Múzeum)
Az 1950-es évek néptáncmozgalma sajátos színpadi „népviseletek” kialakulásához vezetett, amelyek „felül kí vántak emelkedni” az autentikus parasztviseleteken, ahogyan a koreográfiák tánckészlete és zenéje is az autentikus tánc- és zenei anyagból inspirálódó, de – a korszak kultúrpolitikai elvárásainak megfelelően – azt meghaladó művészeti alkotás volt. A táncházmozgalom idején ez a szemlélet megváltozott, a táncosok arra törekedtek, hogy minél több, falun vásárolt „eredeti” ruhájuk legyen, amelyeket azután sajátos, egyéni változatokban a hétköznapi öltözetükbe is beépítettek. Hogyan érdemes a folklorizmus tárgyi elemeire tekintenünk a múzeumi gyűjtemények gyarapításakor? Az egyéni ruhatárak kutatása hogyan segíti a korszak néptáncmozgalmának dokumentálását?
A Színpad, táncház, folklóregyüttes címen folyó beszélgetés kérdésfelvetései a népviselet változását, annak színpadon, táncházban történő felhasználását és újraértelmezését, napjainkban történő használatát célozták. Az asztalgazda, Fülöp Hajnalka játékos formában indította az első csoport ismerkedését, olyan címszavak mentén, mint: autentikus öltözet – táncház – színpadi jelmez – divat. Az ezeket körülvevő fogalomfelhő – autentikus, örökség, funkcióváltozás, másolat, imitáció, illusztráció, inspiráció stb. – árnyalta és megvilágította a hozzájuk társított képzeteket. A csoport elé ömlesztett képek és fogalomhalmaz rendezgetése, értelmezése közös feladat volt, amely sikeresen együtt gondolkodásra irányította a társaságot. A moderátor kezdetben kérdésekkel irányította a beszélgetést, de az aktív részvétel miatt a hozzászólások, felvetések mentén folytatódott a szakmai eszmecsere. Több vidéki múzeumból érkezett kolléga számolt be a helyi gyűjteményi vagy egyéb nehézségekről, de az egyéni nézőpontok, utak és megoldások megosztása is érdekes pontjai voltak a szekciónak. Az egyes csoportok számára meghatározott időkeret kissé szűkös volt, de a rövid találkozás sikerességét bizonyítja, hogy egy-egy téma, kérdésfelvetés kapcsán valódi párbeszéd alakult ki. Egy ideális műhelymunka valósult meg, jó lenne az ilyenfajta kezdeményezéseket folytatni, tovább éltetni.
18.00 Összegzés
19.00 Vacsora 20.00 Baráti beszélgetés
Helyszín: a múzeumi romkocsma (Baja, Deák Ferenc u. 1.)
október 6. péntek
10.00 és 11.00 Tárlatvezetések a bajai Türr István Múzeum kiállítóhelyein:
Türr István Múzeum: Örökségszálló – állandó kiállítás és látványraktár Baja, Deák Ferenc u. 1.
Bagolyvár – Miskolczy Ferenc-emlékház
Baja, Parti u. 1.
Éber-emlékház
Baja, Jókai u. 19.
Nagy István Képtár Baja, Arany János u. 1.
Bunyevác Tájház
Baja, Pandúr u. 51.