Száműzetésben: síksági indián tárgyak két kontinensen

 

Az Európába visszatérő felfedező- és kereskedelmi hajók a 16. századtól kezdve hoztak magukkal "természeti kuriózumok" mellett "ember alkotta furcsaságokat" is, melyek különböző uralkodói és főúri gyűjteményeket gyarapítottak. A 17. században megnövekedett kereslet nyomán a tengerentúlról származó egzotikus tárgyakat mind szélesebb körben forgalmazták, majd a felvilágosodással egyre nagyobb szerephez jutott a tudomány is a természettudományos és néprajzi gyűjtések terén.

Ennek leginkább bevett módja a felfedezési, tudományos, diplomáciai, kereskedelmi, katonai feladatokkal vagy egyszerűen csak flottademonstráció céljából tengerentúlra induló hajók tárgygyűjtéssel való megbízása volt. Ebbe a folyamatba kapcsolódott be a Habsburg Monarchia is, amelynek hajói 1776 és 1913 között több mint 100 kisebb nagyobb "missziós" és kutatóutat bonyolítottak le a tengerentúlon. Ez távolról sem jelentette azt, hogy ezeken az utakon tudósok is részét képezték volna a hajók személyzetének, csupán azt, hogy a hajók egyes tisztjeit, leginkább az orvosokat bízták meg természettudományos és néprajzi tárgyak beszerzésével, több-kevesebb instrukcióval ellátva. Az utak jellegéből fakadóan terepen történő gyűjtésről szó sem lehetett, a feladatra vállalkozó személyek a hajók rövid, néhány napos kikötői tartózkodása alatt szerezték be a tárgyakat az ilyen termékekre szakosodott kikötői üzletekből, műkereskedőktől.

A budapesti Néprajzi Múzeumnak a megalapításához is egy hasonló diplomáciai, kereskedelmi út, az 1868-1870-es Osztrák-Magyar kelet-ázsiai expedíció vezetett. Noha Magyarország a kiegyezésben lefektetett elvek szerint az ilyen jellegű utak költségeinek harminc százalékát viselte, a múzeum csak negyedszázaddal később került abba a helyzetbe, hogy kieszközölje "...ezentúl a cs. és kir. tengerészet m. n. iskolajáratai alkalmával a hajóorvosok nemcsak a bécsi udvari muzeumoknak hanem ugyanolyan feltételek mellett a mi muzeumunknak is gyűjtsenek ethnographiai tárgyakat..." Ettől kezdve a közös hadügyminisztérium tengerészeti osztálya a budapesti múzeumot is tájékoztatta a távoli kontinensekre tartó hajók indulásáról és útvonaláról. Ennek köszönhetően az osztály vezetői csaknem egy évtizeden át több alkalommal is adtak megbízást e hajók tisztjeinek néprajzi és embertani tárgyak beszerzésére.

Egy ilyen "missziós" út során vásárolt 15 észak-amerikai indián tárgyat a Szigetvár hajó orvosa 1901-1902-ben kanadai Halifaxban egy német származású kanadai tiszttől, aki 1885-ben részt vett a North West Territoriumba vezetett katonai expedícióban, melynek során számos, feketeláb, krí és sziú indiántól való tárgy birtokába jutott. Az utóbbiaktól származó tárgyak között olyanok is voltak, melyek az amerikai hadsereg elől 1877-ben kanadai száműzetésbe vonuló Sitting Bull (Ülő Bika) csoportjának tagjaié volt. Az itt bemutatott, 1870 körül tengeri kagylóból készült nyakdísz és pipafej Eti Woka főnök tulajdona volt. Az úgynevezett békepipák fejét a szentnek tekintett, vastartalma miatt vöröses színű agyagkőből, catlinitből készítették. A nyersanyagforrásként szolgáló bányák semleges területnek számítottak, ahol a síksági törzsek szabadon bányászhatták a pipák alapanyagát. A pipákat elsősorban egyezségek megkötésekor, szertartások során használták, füstjével küldték az imádságot a szellemekhez.

Az 1880 táján készült mokaszin-pár sziú vagy síksági krí indiánoké volt. Kétféle bőrből készült, a puha szarvasbőr felsőrészt egy keményebb talprészhez varrták hozzá. A felületét borító üveggyöngyök a korábban használatos színes sültüske díszítést váltották föl. A fehérektől származó gyöngyök a sültüskénél súlyosabbak, viszont sokkal változatosabb színű és aprólékosabb minták kialakítását tették lehetővé.

Gyarmati János