Kígyókő és medvekarom, avagy egy finn varázslódoboz rejtelmei

A mágikus tárgyak nem számítanak ritkaságnak a Néprajzi Múzeum gyűjteményeiben. A jövendőmondás és szerelmi varázslás kellékei, rontáshárítók, kuruzslószerek, amulettek vagy talizmánok, mint a kifürkészhetetlen jövő megismerésének és befolyásolásának eszközei minden társadalomban fontos szerepet töltenek be. Azonban akadnak olyan tárgyak is a gyűjteményekben, amelyek másképpen is rejtélyesek a muzeológusok számára: használatukról kevés feljegyzés maradt, az évszázados messzeségből pedig nehéz kideríteni, hogyan és mire szolgált az adott tárgy. A finn varázslódoboz pontosan ilyen: egyszerre mágikus és rejtélyes, ami nyomozásra sarkallt magyar és finn kollégákat egyaránt.

A 6236-as leltári számot viselő varázslódoboz nem mai darab. 1894-ben került a gyűjteménybe, amikor egy rendkívüli dotációnak köszönhetően a Magyar Nemzeti Múzeum Ethnographiai Osztályának lehetősége nyílt, hogy több száz tárgyat vásároljon a helsingforsi (helsinki) Finn Néprajzi Múzeumtól. A vásárlás Theodor Schwindt – akit a finn néprajz atyjaként tartanak számon – közbenjárásával valósult meg. A finn etnográfus részletes katalógust készített az eladott tárgyakhoz, a jegyzék magyar fordítását pedig Vikár Béla készítette el a múzeum számára. A varázslódobozról annyi maradt fenn, hogy az akkor még Finnországhoz tartozó Kirvu községben használták, és a következő tárgyakat tartalmazta: „sima kövek, nap nem látta vagyis fakéreg alatt nőtt kis bütykök, vasdarabok, borókaágak és –bogyók, körömforma.” Utóbbi kettőnek nyoma veszett az idők folyamán, így a felsorolásból jelenleg összesen hét tárgy található a dobozban. Azonban hogy hogyan és miként varázsoltak velük, azt már titok övezte a múzeum munkatársai számára is.

Rövid böngészésnek köszönhetően sikerült rábukkanni egy finn régésznő, Sonja Hukantaival írásaira, aki többek között katedrálisok folyosói alatt talált, miniatűr koporsókba rejtett békákról és gyógyításra és szerelmi varázslásra használt disznóorrokról végzett kutatásokat. Egyértelmű volt, hogy a varázslódoboz tartalmát illetően is tud némi segítséget nyújtani. Nem csupán a témában megjelent tanulmányai és lelkes blogposztjai, de a személyes levélváltás, Theodor Schwindt jegyzékének fordításához fűzött pontosításai és a varázslódoboz tartalmának szemrevételezése is nagymértékben előrelendítette a kutatást.

Mint kiderült, már a tárgy elnevezése is kérdéseket vet fel. Szó szerinti fordításban inkább boszorkánytáska, azonban a boszorkány vajákos, kuruzsló vagy javas értelmében. Vagyis a táskában lévő tárgyak egytől egyig gyógyításra szolgáltak, méghozzá mágikus módon. A korabeli helyi néphit szerint a tárgyak gyógyítóképességét az úgynevezett väki adta, egy olyasfajta erő, ami elsősorban a természetben, különböző anyagokban, illetve bizonyos tárgyakban rejlett. Väki-vel rendelkezett a víz, az erdő, a föld, a halál vagy a fémek, erejükkel pedig képesek voltak betegségeket okozni, amelyeket csak azonos väki-vel bíró tárggyal lehetett gyógyítani. Általában különleges formájú vagy tulajdonságú kövek, állati vagy növényi részek illetve fémdarabok voltak képesek megszerezni a gyógyító erőt azáltal, hogy az eredeti väki-t tartalmazó matériával érintkeztek. A Néprajzi Múzeum boszorkánytáskájában rejlő darabok egy része bizonyosan érintkezett valamilyenfajta väki-vel, ami kuruzslószerré avanzsálta őket.

Mivel az elnevezés korábban nem került feljegyzésre, a víz által formált három darab „sima kőről” nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy kígyókövek vagy hollókövek. A kígyókő a föld illetve a kígyók erejével állt kapcsolatban, de ezt az erőt lényegében közvetetten nyerte el. A kígyó, mint földön közlekedő, a földdel állandóan érintkező állat adta át neki a föld väki-jét, méghozzá a kígyók tavaszi bírósági tárgyalása alkalmával. A tanácskozáson a kígyók azt a társukat választották ki és sújtották büntetéssel, aki az elmúlt év során a legtöbbször mart. A tárgyalás ideje alatt a kígyók egy követ adtak szájról szájra, az pedig egyrészt simává formálódott, másrészt väki-vel is megtelítődött. Aki ezt a követ megtalálta, nem csupán a föld ereje által okozott bőrproblémákat – kelést, tályogot, kiütést vagy kinövést tudta meggyógyítani, de pereskedés esetén a győzelmet is garantálhatta magának.

A hollókövek pontosan ugyanúgy néznek ki, mint a kígyókövek, s a madár fészkében lehetett rájuk bukkanni. Elsősorban fogfájás csillapítására szolgáltak, de szájba véve láthatatlanná is tette használójukat. Kétség nem fér hozzá, hogy a hollókő ezen képessége egyértelműen eldönthetné, hogy a boszorkánytáskában található kő hollókő-e vagy sem, azonban a műtárgyvédelem előírásait szem előtt tartva a múzeum munkatársai inkább nem ellenőrizték a tárgy láthatatlanító erejét.

A „nap nem látta vagyis fakéreg alatt nőtt kis bütykök”, amelyekből a táska kettőt tartalmaz, szintén a föld erejével enyhítették a bőrproblémákat. Felmelegítésük után háromszor vagy kilencszer kellett rányomni őket a sérült bőrfelületre, miközben fogyó holdról és lemenő napról szóló varázsigék kántálása segítette a betegség „elfogyását”. Azonban annak érdekében, hogy a bütykök väki-jüket maradéktalanul megtarthassák, föld alól való kikerülésük után sem volt szabad napfénnyel érintkezniük – ilyen baleset pedig a múzeum raktáraiban sem történt, ebben biztosak lehetünk.

A táska további tartozékairól már jóval kevesebbet tudunk. A vasdarabok jelentősége valószínűleg a fémek erejében rejlett, a boróka pedig markáns illatának köszönhetően játszhatott szerepet a korabeli helyi gyógyászatban. A hajdani körömformáról is csupán feltételezhető, hogy egy medve karomtöredéke volt, mellyel szülési fájdalmakat enyhítettek, de a benne lakozó erdő erejével a nyájakat és csordákat is védhették az erdei vadállatoktól.

Ismereteink töredékessége és hiánya azonban nem áll meg ezen a ponton. A boszorkánytáska tulajdonosának varázsigéire és kuruzslószereinek történeteire csupán helyi folklóranyagból következtethetünk, a boszorkány személyét és egyéni praktikáit pedig talán örökre homály fedi. Sok a megválaszolatlan kérdés, de mindenképpen kevesebb, mint az elmúlt 125 évben.

Szöveg: Mácsai Boglárka

Tárgyfotók: Sarnyai Krisztina