A hónap műtárgya

Mennyei levél Pestszentlőrincről

 

Szöveg: Bakos Áron

A Néprajzi Múzeum Szokás- és játékgyűjteménye a 72.69.1-es leltári szám alatt őriz egy levelet, melynek feladója a szöveg tanúsága szerint Jézus Krisztus, kézbesítője pedig Szent Mihály arkangyal. Mindez bizonyára különösen hat, hacsak nem ismerős számunkra az úgynevezett mennyei vagy égi levelek műfaja. Ezek a vallásos-mágikus szövegek egyszerre emlékeztetik olvasójukat a különböző kegyességi gyakorlatok, vallási előírások, tilalmas napok betartására, ígérnek tulajdonosuknak bűnbocsánatot, védelmet és hatalmat, s buzdítanak a levél másolására, megőrzésére és terjesztésére.  

A műfaj jellegzetességei közé tartoznak a levél autentikusságát megteremtő, a szöveg isteni eredetét bizonyítani kívánó bevezetések; a különböző vallási szövegekre jellemző forma- és stílusjegyek átvétele, imádság-, átok- és áldásformulák használata; valamint az erkölcsi hitéleti szabályok, gyakorlatok követésére, különös tekintettel a vasárnap megtartására vonatkozó felszólítások. 

A kiállított levél Budapest XVIII. kerületéből, sajátságos gyűjtési körülmények között került a múzeumba. Ajándékozója a kerület egyik városrészében, a Szemeretelepen, az utcán, egy kidobott levéltárcában talált rá. A tárgy értékére az intézmény egyik munkatársa hívta fel a figyelmét, az ő közvetítésével került a múzeumba, hogy végül Györgyi Erzsébet néprajzkutató, a gyűjtemény akkori vezetője leltározza be. Használatáról így értelemszerűen nem sokat tudunk elmondani, legfeljebb annyit, hogy tulajdonosa megfogadhatta a „mennyei” utasítást és magánál hordhatta a levelet. S amit ezenkívül a szöveg elírásai, helyesírási hibái, a központozás hiánya, néhány tartalmi kihagyása alapján sejthetünk, hogy lejegyzője nem lehetett íráshoz szokott ember, a levelet pedig nem egy nyomtatványról, hanem egy kézzel írt szövegről másolhatták.  

Ugyanakkor a levél mindazzal együtt sem tekinthető néprajzi kuriózumnak, hogy egy kéziratos, s viszonylag kései, az 1970-es években gyűjtött darabról van szó. Se erősen romlott szövege, se kifogásolható állapota, se használati kontextusának hiánya, se viszonylag fiatal kora, se külvárosi lelőhelye nem avatja kimondottan izgalmas néprajzi tárggyá. Egészen más fénytörésbe kerül azonban, ha nem pusztán egyedi történetére, hanem műfajának történetiségére is kitekintünk. 

Első megközelítésben még ez a távlat sem feltétlenül szédítő. Mint a népi írásbeliség sok más szövegtípusának, úgy ezeknek a szövegeknek is a ponyvanyomtatványok a forrásai, elterjedésükben pedig jelentős szerepet töltött be a német kulturális hatás. A 19. században az olcsó, könnyen hozzáférhető nyomtatott kiadványok megjelenése és az analfabetizmus fokozatos visszaszorulása hatalmas lökést adott a hagyomány elterjedésének, a német közvetítés tényét pedig mi sem példázza jobban, hogy nemcsak Kelet-Európába, de például Észak-Amerikába is a német bevándorlókkal jut el ez a műfaj.  

Amikor ezek a szövegek ponyvakiadványokban, illetve a ponyván keresztül a népi írásbeliségben megjelennek, addigra viszont már tekintélyes történeti út áll mögöttük: a lánclevelek füzérét még a szigorú műfaji meghatározás mellett is az i. sz. 6. századig tudjuk követni. A másolás útján terjedő levelek pedig nemcsak időben, de térben is hatalmas utat tesznek meg. A téma kutatói már a szövegek kora középkori földrajzi elterjedésével kapcsolatban is egy olyan széles területet jelölnek meg, melyet északon Izland, délen Etiópia, nyugatra Írország, kelet felől pedig Szíria határol.  

Így, ha azzal kapcsolatban lehetnek is kétségeink, hogy e levél eredetijét valóban Szent Mihály arkangyal helyezte volna Michaelis hegyére, abban biztosak lehetünk, hogy a kissé viharvert pestszentlőrinci levélnek kötetnyi örmény, szír, arab, garshuni vagy etióp nyelvű rokonát ismerjük.  

NM 72.69.1
Magyarország, 20. század közepe 

JEGYEK