Fatál Új-Guineából

Szöveg: Biró Anna
Fotó: Sarnyai Krisztina

A farsangi vigasságokhoz kapcsolódóan a januárra választott hónap műtárgya egy lakomáknál használt, nagy méretű fatál Pápua Új-Guineából.

A tárgy több hasonlóval együtt az 1800-as évek végén került a Néprajzi Múzeum elődje, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának gyűjteményébe, az összesen hat évet Új-Guineában töltő Bíró Lajos révén. Az ő hazaküldött anyaga azért fontos és kivételes, mert a Német-Új-Guineának nevezett területen akkor alig tíz éve kezdődött el a gyarmatosítás. A folyamat igen lassan haladt, így a hagyományos kultúrát csaknem érintetlen állapotában lehetett dokumentálni. Bíró, a természettudós korát megelőzően részletes adatokat jegyzett fel a tárgyakról. Elkülönítette a készítés és a használat helyét, érdekelték az anyag és a technika kérdései, a készítő egyénisége, de a motívumok jelentéseinek is precízen utánakérdezett.

A bemutatott fatál jellemző terméke volt a Tami-szigetek lakóinak, akiket az 1920-as évekig a teljes észak-kelet új guineai régió legkeresettebb és legproduktívabb kézműveseiként tartottak számon. Jellegzetes tami stílusú tárgyaik többségét kereskedelmi célra készítették, elsősorban a szomszédos, part menti csoportok számára.

Egy-egy tál nagy értéket képviselt: esküvőn ilyennel fizethette a leendő férj a menyasszonyváltságot, az igazán régi darabok pedig generációkon át öröklődtek, és csak kiemelt alkalmakkor használták őket. A fontos ünnepekhez kapcsolódó lakomákon, amelyeken az egész közösség részt vett, ezekben a tálakban porciózták a kész ételt. Előre meghatározták, melyikből hányan esznek, és nagy gondossággal osztották el a tálak közt a főtt tárógyökeret, illetve a húst.

Alapanyaguk az Afzelia bijuga kemény fája. A tálak alakja általában ovális, hajó formájú vagy osztott. Az üreg kimélyítését kőbaltával, illetve parázzsal, később fémeszközökkel végezték. Külső-belső felületüket horzsakővel és – Bíró által „fatálsimító agyar”-nak nevezett – vadkanagyarral simították egységesre.

A minták készítéséről Bíró így ír: „… a simitást és domború diszitések kifaragását a benszülött a gyaluvasas baltával (…) végzi, lehetőleg a legapróbb részletekig. … a hagyományos kőbalta örökösét, a gyaluvasas baltát, rendkivül ügyesen kezelik, finom faragványokat is bámulatos bíztossággal dolgoznak ki vele. A kést a faragványok készítésénél még kézbe sem úgy fogják, mint mi, a nyelénél fogva, hanem a kés végét szoritják a négy ujj hajlásába, mi közben a szabadon álló hüvelykujj ellenében vezetik előre. Kés csak a Tami szigeti benszülött kezében igazi szerszám. …körülbelől az a különbség van a Tamibeli és más vidékbeli munkája közt, mint Európában az asztalos és ácsmunka közt. A tamibeli készítést a legtöbbször az egyenletesen simitott felület első tekintetre megismerteti”. A precízen kidolgozott minták kifaragása után vulkáni sár és gyökerek nedveinek keverékével festették be a tálakat, hogy ezt a mélyfekete színt elérjék. Ezután készült el a berakás: az edényt meszes pasztával bevonták, ami a felesleg letörlése után csak a mélyedésekben maradt meg, így rajzolva ki a finom díszítést.

Elsősorban geometrikus motívumokat használtak, illetve stilizált állatalakokat vagy mitikus lényeket ábrázoltak. Kiállított tárgyunkon a két külső oldal közepére ráját faragtak, kettős farokkal. A tál csúcsainál pedig stilizált zöld gyíkok láthatók.

Bíró Lajos fotóiról, kéziratairól és tárgy gyűjteményével kapcsolatban  az alábbi tematikus honlapot javasoljuk böngészni: https://biro.neprajz.hu/magyar.start.php