Egy bakonyi juhászkampó és nyersanyaga

Szerző: Szabó Magdolna

A pásztorok sajátos társadalmát sajátos munka- és használati eszközök is jellemezték. Nélkülözhetetlen kézbeli szerszámuk a terelésre, hajtásra, támaszkodásra szolgáló bot, amely mesterségjelvényként kísérte tulajdonosát a legelőre, díszesebb változatai vásárra, ünnepekre. A fogórész, a botfej formai kiképzése mindmáig számos változatot mutat, de az őrzött állatok fajtájához, természetéhez is igazodik.

A pásztorbotok közül kiemelkedik a juhászok kampós végű botja. A birka kifogására is alkalmas eszköz a merinó fajták őrzésével terjedt el a 19. század elejétől, s lett általános a juhászok körében.

A Néprajzi Múzeum Állattartás-pásztorművészet gyűjteménye sok száz, fából faragott terelőeszközt őriz, legrégibb darabjai a 19. század utolsó harmadából valók. Tekintélyes része közvetlen használatból kivett, terepmunkák során gyűjtött vagy kutató megrendelésére készült tárgy, de jelentős az 1948 utáni intézményesített háziipari, népművészeti termelés kereskedelmi forgalomba került darabjainak aránya is. Utóbbiak megjelenésükben ugyan követik a pásztorfaragó hagyományokat, de nem a legelőre szánták őket, hanem főként népművészeti ajándéktárgynak.

A funkcióváltás és a múzeumi szemlélet változása évtizedekkel később arra indította a kutatókat, hogy az államosítást, majd pedig a rendszerváltozást követő időszak pásztor képviselőit újra felkeressék. Adatokat gyűjtsenek a tájszerkezet átalakulása, a legeltetett állatállomány összetételéhez és számához alkalmazkodó pásztor életmód, juhászat kortárs eszközeiről. Megfigyeljék a hagyományokhoz való szívós ragaszkodást, a pásztorcsaládok nemzedékeken keresztül őrzött, mára felértékelődő tudását, közösségük kapcsolatrendszerét, összetartozásuk hétköznapi gyakorlatát.

A pásztorművészetként 70–120 éve a múzeum gyűjteményébe került tárgyakra reflektál az itt kiállított tárgysorozat, amely egy kész, 21. századi kosfejes juhászkampót és a készítés fázisait mutatja be néhány nyers, majd megmunkált somfa boton keresztül. Bár a kampósbotot a kutató rendelte meg, és nem vették használatba, a nyersanyag gyűjtésén és feldolgozásán át a készíttetésig adatolt folyamat rávilágít a pásztorkodással szorosan egybefonódó természetismeret, állatismeret, kapcsolatháló kérdéseire.

Pásztor felmenőkkel rendelkező családba született 1947-ben a Veszprém megyei Szentgálon Bartalos János juhász, aki a termelőszövetkezeti világban kezdte munkáját, s 43 éven át őrzött juhokat. 1963-ban Nyirádon fogott először a kezébe juhászkampót. Mindig maga gyűjtötte az alapanyagot, a 3–7 méter magasra növő cserje, a húsos som (Cornus mas) ágait, gyökerestől. Egy maga faragta kampóval 25 évig juhászkodott, de utóbb, sok társához hasonlóan szívesebben csináltatta meg a Bakony és a Balaton vidékére jellemző díszítőfaragást a nála ügyesebb kezű, Nemesvámoson szolgáló Dávid János juhásztársával. A múzeumi gyűjtéskor minden úgy történt, mintha a botot saját használatra készítette volna: begyűjtötte az alkalmas somot, nyersen tartotta, lehántolta, a kampós gyökérrészt kezelte, égette, nagyolta, s a letisztázott darabot adta át végső faragásra. Az egyetlen fából, a gyökeres ágból faragott kampósbot végén a juhászatot szimbolizáló, lefelé néző kosfej jelenik meg.

A kiállított tárgyak azt is érzékeltetik, hogy a múzeumi gyűjtés többirányú gyakorlatában helye lehet az olyan rekvizitumoknak is, amelyek megmutatják a mára maroknyira szűkült pásztortársadalom 21. századi aktív és hiteles szereplőinek természetismeretét, sajátos tapasztalatait, továbbá, hogy az anyagokkal való bánás ismeretében hogyan szerzik be és alakítják a mindennapi munkájukhoz szükséges eszközöket.