Betlehemi szamárfigura

Szerző: Foster Hannah Daisy
Fotó: Szász Marcell

Amikor 2015-ben kezembe vettem, annyit tudtam erről a szamárról, hogy olasz, és a vele együtt bedobozolt két tehénnel, két bivallyal és négy, fából faragott emberfigurával együtt érkezett 1959-ben a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből. Első ránézésre is látszott, hogy betlehemi figurákról van szó, de csak idén találtuk meg a feljegyzést, amelyből kiderült, hogy a többi alakot és a „szamárcsődör szobrocskát Pulszky Károly vásárolta 1896-ban Delle Torre velencei műkereskedőtől”.

Az Olaszországban ma is nagy hagyománnyal bíró betlehemállítás és -készítés Nápolyból terjedt el, először templomi, majd főúri környezetben, végül a 19. század elejére már köznépi otthonokban is. A nápolyi stílusú betlehemek jellegzetessége a hatalmas épített tájban elöl, középen elhelyezett Szentcsalád és a számos köznépi szereplő, állat és növény művészi igényességgel megmunkált figurája. A perspektivikus ábrázolás miatt az alakok mérete általában különbözik. Ez alapján szamarunk és a vele együtt a múzeumba került többi figura vagy egy nagy betlehemi jelenet részei voltak, vagy nem ugyanonnan érkeztek.

Az, hogy fa az alapanyaguk és Pulszky Velencében vásárolta őket, szintén két dolgot jelenthet: vagy a Velencéhez viszonylag közel eső dél-Tirol faragott betlehemi figuráinak példái, vagy a betlehemek széles körű elterjedése után készültek bárhol Itáliában. Az utóbbira utal, hogy a figurák egy darabból faragottak, ami a korai, testrészenként gyártott, majd összeállított, jellemzően agyag nápolyi típus popularizációját mutatja. Ugyanakkor a szamár részletgazdagabb, mint a többi alak, hámja és nyerge nem faragvány, hanem a korai nápolyi betlehemekre jellemzőbb „öltöztetett” stílust tükrözi. Így lehet, hogy különböző helyekről vagy időkből származnak.

Pulszky Károly 1893 és 1896 között rengeteget utazott Itáliában, ahol műalkotásokat vásárolt, ezzel alapozva meg a mai Szépművészeti Múzeum gyűjteményét. A tárgyakat kiterjedt műkereskedői kapcsolathálóján keresztül szerezte, de a művek származási helyét mellőzve csak azt jegyezte fel, hogy kitől és hol jutott hozzájuk. Később már a kereskedőket sem mindig jelölte meg. 1895-ben rendezték az első Velencei Képzőművészeti Biennálét: itt keressük, de nem találjuk „Delle Torrét”, akitől Pulszky a szamárcsődört és társait vásárolta a feljegyzés szerint. Tevékenykedett azonban a városban egy Moise della Torre nevű műkereskedő, aki kapcsolatban állt Wilhelm von Bode német műgyűjtővel – Bodét Pulszky is ismerte Firenzéből. Csak feltételezhetjük, hogy Pulszky a lajstromban egyelőre meg nem talált szamárcsődört Moise della Torrétól szerezte, és a „Delle Torre” valójában elírás.

Ennek a bizonytalan információnak megfelelően a szamár készítési idejéről vagy helyéről, megszerzésének dátumáról is csak sejtéseink lehetnek. Feltehetően 1896 legelején vagy korábban vette Pulszky a figurát, hiszen ez év februárjában nemcsak múzeumvezetői pozícióját veszítette el, hanem mentális egészségét is, így nem valószínű, hogy három évvel később bekövetkező haláláig még vásárolt volna Itáliában a múzeum számára. Az elképzelhető, hogy karácsony környékén több betlehemi jelenetet látott az országban utazva, s még az év elején vásárolt néhány figurát, köztük a szamarat is.

Itt tart most a kutatás. Tudjuk itáliai szamárcsődörünkről, hogy ott volt a magyar magasművészeti kánon megteremtésekor, látta a művészeti központtá avanzsáló Velencét, találkozott Pulszky Károllyal, a magyar művészeti múzeumok gyűjteményeinek megalapozójával, továbbá hogy a mementója Jézus születésének és az olasz betlehemállítási hagyománynak. Története azonban korántsem ért véget.