Kovács János hajának öt élete

Az 1848-as nemzetőr, Kovács János barna hajú volt, néhány ősz hajszállal. Hosszú haját vastag, hármas fonással fonott copfban hordta. A fonat 52 centiméter hosszú volt, és minden bizonnyal az ápolásához sűrűn használt disznóhájtól tapadt össze annyira, hogy a végére még zsinór sem kellett, mégis egyben maradt.

Különös, de Kovács nemzetőrről, negyvennyolcas szerepvállalásáról, háborús kalandjairól, esetleges sebesüléséről, leszereléséről, bujdosásáról semmit nem tudunk. Csak a haja maradt ránk a Néprajzi Múzeum Textil- és viseletgyűjteményének 83 967 leltári számú tárgyaként. Kovács János hajfonata tehát néprajzi tárgy, akárcsak a múzeum sokezer másik tárgya: subák, székek, békepipák és kimonók. Miért viszolyog tőle mégis a gyűjteménykezelő, a restaurátor, a muzeológus, a műtárgyfotós, amikor kézbe kell venni? Lehet, hogy mégsem tárgy? Hanem „valami”, ami egykor Kovács János személyisége integritásának része volt, a csak rá jellemző DNS szekvenciával, valahol a szubjektum és objektum közötti feszültségmezőn?

Ha elemző szándékkal pillantunk rá erre a feszültségmezőre, akkor elénk tárul a hajfonat öt élete: öt egymástól jól elkülöníthető időszakasz, amelyet elsősorban az tagol, hogy viselkedése a szubjektumra, vagy az objektumra jellemző-e inkább.
Kovács János 1848-ban 20 és 50 év közötti korban volt – ez volt a nemzetőrré válás életkori feltétele. A 19. század első évtizedeiben a köznép sorába tartozó férfiak körében a különböző megoldásokkal feltűzött, összefogott hosszú haj volt a jellemző, bár a katonaviselt falusiak már ekkoriban is terjesztették a rövidebb haj divatját. Kovács János azonban ellenállt ennek a divatnak, hosszú haját copfban hordta, így jelentkezett a nemzetőrségbe 1848 tavaszán. Nem valószínű, hogy nemzetőrként vált volna meg a copfjától, mert ez a szervezet polgári alakulat volt, az egyenruhára, kiképzésre és szabályzatokra törekvés szándékával, ám ennek következetlen érvényesítésével. Hosszú hajú, bőgatyás, kiegyenesített kaszával felszerelt nemzetőrökről korabeli ábrázolás is maradt fenn.
Sokkal valószínűbb tehát, hogy a hajvágásra 1848 őszén került sor, amikor a nemzetőrség alakulatai betagozódtak a honvédseregbe, egyenruhát, fegyvert kaptak, és az osztrák-magyar közös hadsereg korábbi gyakorlatának megfelelően haladéktalanul átestek a hajnyíráson. Az ekkor levágott haját nem egyedül Kovács János őrizte meg, ez szokásban volt a honvédsereg legkülönfélébb alakulataiban. Nem tudjuk azonban biztosan, hogy milyen megfontolások állhattak a megőrzés gesztusa mögött.

 A honvédsereg toborzása a korábbi kényszersorozásoktól merőben eltérő politikai környezetben zajlott: az önkéntesek a kormány reményeit felülmúló számban áramlottak a nemzeti seregbe – 80 %-ban az agrárnépesség soraiból – , akár alkalmasak voltak, akár nem. Az újoncozás kivételes és az adott pillanatban is jó átélhető történelmi jelentőségű esemény volt, amely az egyén életútját a nemzeti sorsforduló idősíkjával szinkronizálta. A katonai alkalmasságot bizonyító hajnyírás tárgyi lenyomata, azaz maga a levágott haj e szinkronizált idősűrítmény hordozója volt, ami magyarázhatja emléktárggyá válását.
Van azonban egy másik lehetséges magyarázat is, amely a különböző kultúrákban a hajhoz fűződő mágikus gondolkodással függ össze. A haj levágása csonkítás, amelyet büntetésképpen alkalmaznak, és büntetésként is élnek meg. A haj elfedése a nőknél szigorú státuszjelző, amely az arc szépségének nemkívánatos, mágiával felérő hatását hivatott korlátozni. A magyar parasztságnál a legtovább élő, a közelmúltig gyűjthető hiedelem a levágott haj (és köröm) szétszórásának tilalma volt. Ennek értelmében a szubjektum e valamilyen okból eltávolított részleteit legbiztonságosabb volt elégetni, mert így nem válhat ártó szándékú mágia eszközévé. A köznép körében az újoncozás hajvágási rítusa tehát nemcsak a civilség-katonaság közötti átmenet pillanata lehetett, hanem veszélyes kiszolgáltatottság is, amelyben a késsel-ollóval levágott copfokat nem volt ugyan mód tűzbe vetni, de gondoskodni lehetett róla, hogy a felszerelés egyéb darabjai közé rejtve biztonságban legyenek.

Kovács János hajfonatának második és harmadik élete a szabadságharc, majd a leszerelés utáni időszak volt, az objektum felé válás útján, de még a szubjektum jelentésadó-értelmező közelségében. A hajfonat életei köré szövött fikcióban a legkevesebb tényre ebben a két szakaszban támaszkodhatunk. S bár az etnográfustudást mozgósítva elképzelhetjük a hajfonatot egy láda mélyén vagy egy téka polcán, valójában mindössze annyit tudunk, hogy Kovács János haja 1910-ben még mindig megvolt.
Garay Ákos feltőművész, néprajzi gyűjtő (1866-1952) a Baranya megyei Mocsoládon talált rá, „régi magyar férfihajviseletre” irányuló kutatásai közben. A gyűjtés a Kárpát-medence egészére kiterjedt, a múzeumba szállított tárgyi anyag nagy része azonban ehhez tolnai-baranyai-somogyi tájhoz köthető. Garay a Szekszárd közeli Apáti-pusztán, béresek, cselédek, pásztorok között nőtt fel, az ő kapcsolatrendszerükre is támaszkodhatott, amikor hajviseletek gyűjtésébe és rajzolásába kezdett. Nem tudjuk, hogyan jutott el Mocsoládra, de nem lehetetlen, hogy apja révén került ismeretségbe az egykori nemzetőrrel vagy annak családjával. Garay Antal maga is hadnagy volt a szabadságharcban, amelynek kultuszát haláláig ápolta, szívén a 49. honvédzászlóalj zászlajának darabkájával temették el, kardját pedig fiára hagyta.

Az 1848-49-es szabadságharc és a fonott hajviselet történetének összekapcsolódása fontos felismerés volt Garay számára, a témában írt tanulmányát így kezdte: „Magyarországon 1848-ban ment ki a szokásból a férfiak fonásos hajviselete. Így mondják ezt az ország különböző vidékein egyaránt az öreg emberek. Addig a férfinép épp úgy hordta a haját, mint most az asszonyok.” Garay sajátos módszerrel dolgozott a terepen. Tudta, mit keres, a témában ugyanis már készült egy izgalmas akvarell-sorozata az 1880-90-es években, amelyen paraszt- és pásztoremberek hajviseletét ábrázolta.

Talán e régies hajviseletek rohamos eltűnése késztette arra, hogy az 1909-1911-es gyűjtőútjaira parókákat vigyen magával, s ezeken elkészíttesse adatközlői egykori csimbókos, gombos, varkocsos vagy sodrott hajviseletét vagy valaki idősebbét, akire még emlékeztek a faluban. Így lehetséges, hogy némely parókához, amely egy ismeretlen harmadik személy levágott hajából készült, két konkrét személy neve is tartozik. Az Apáti-pusztán 1876-ban meghalt öregbéres, Horváth Antal hajviseletét például fia, Horváth József uradalmi hajdú rekonstruálta, mégpedig hitelesen, mert – bár ő maga rövid hajat hordott – fiatalkorában sokszor segített édesapjának megfonni a csimbókjait. A kutatás keretében kilenc férfiparóka készült el, amely az egyetlen nem rekonstrukcióként készült tárggyal, azaz Kovács János hajfonatával együtt 1911-ben került be a múzeumba, ahol azonnal „felállíttatott”, azaz gipszfejeken bekerült a kiállításba.

Életének ebben a negyedik szakaszában Kovács János copfja néprajzi tárggyá, pontosabban tárgytípussá vált. Beleltározták, de leírókartonjára már nem került rá sem a név, sem történetének 1848-as fordulata. Ezeket az információkat, amelyekre egy tipikus régi magyar férfi hajviseletnek semmi szüksége nem volt, csupán Garay Ákos ugyanebben az évben megjelent tanulmánya őrizte meg.

Néprajzi tárgyként van azonban a hajfonatnak számos további élete is, amelyet már nem a gyűjtő szándéka teremt meg, hanem a sajátos múzeumi összefüggésrendszer rajzol ki. A múzeum több tucat emberi hajból készült „valamit” őriz: női hajfonatokat Japánból, Indiából, Afrikából, az Alföldről és a Dunántúlról, férfi fürtöket Baranyából, Dél-Amerikából és Óceániából. A barna, szőke, fekete, göndör és egyenes szálú hajak muzealizálása mögött nagyon különböző megfontolások állnak. Egy részük rekonstrukció, akárcsak Garay parókái: idegen hajból modelleznek tunéziai esküvői viseletet vagy indonéz frizurát, nagyon közel sodródva a néprajzi tárgy azon jelentéséhez, amely az illúziókeltés veszélyét is vállalva dokumentál, archivál és reprezentál egykori életvilágokat. Más részük az etnológia azon univerzális tudományos törekvésének emlékét őrzi, amely a fizikai antropológia feladatait is magáénak vallotta, s ily módon gyűjtött be a világ minden tájáról nemcsak koponyákat, de rasszmeghatározó jelentőségű hajmintákat is. A haj-valamik egy harmadik csoportjában, mint az indián őslakos skalpokban, az afrikai bapende törzs férfitagjainak – a nők kedvéért hordott – növényi eredetű parókáiban vagy az új menyecske kontyolásához készített póthajakban a lokális kultúrába lehorgonyzott etnográfiai jelentések öltenek testet.

Ebben a néprajzi múzeumi életében Kovács János hajfonatának legközelebbi rokonai nem a más közgyűjteményekben őrzött, szintén 1848-ban levágott és a háború alatt végig őrzött hajtincsek. Ezek ugyanis történelmi ereklyék, múzeumi jelentésükben közelebb állnak Szendrey Júlia kokárdájához vagy Damjanich János búcsúleveléhez, mint ahhoz a parókához, amelyet Abai Ferenc sodort meg anyai nagyapja, a hajdúböszörményi gulyás, Szolnoki Ferenc egykori fejviseletére emlékezve. Ha a múzeumi jelentésadás és a szubjektum-objektum viszony összefüggésrendszerében vizsgáljuk meg, akkor Kovács János copfjának legközelebbi rokonai azok a pápua hajfürtök, amelyeket Bíró Lajos vásárolt meg Német-Új Guineában, Garay kutatásával szinte egyidőben.

A Mátátun, Pálep-langoá, Tászŭ, Abumtam és Umbimi nevű bennszülött férfiak hajának begyűjtését Bíró naplója örökítette meg: „A lenyirás előtt az egész hajat összekötöttem a most is rajta lévő rotangszalaggal s tőből lenyíszáltam, hogy lehetőleg abban a helyzetben maradjanak a fürtök, a mint voltak…” A felnőtt jabimok a következő helyi elnevezéseket diktálták le a gyűjtőnek: muki belá (hosszú, sodrott fürtök), muki tená  (hosszú boglyos haj), mukinkátu (Bíró Lajos rövid hajára használt kifejezés) és poábelá, pábelá (vörös földes olajos hajcsimbók).

Schleicher Vera