Perzsa terítő a perzsa újév alkalmából

Szerző: Mácsai Boglárka
Fotó: Szász Marcell

ای این بساط سفره جود تو برقرار 

وی شرمسار خوان عطای تو روزگار 

اندر كنار خوان تو خورشید قرص نان 

وندر بساط بذل تو جمشید ریزه‌خوار 

ادیم زمین سفره عام اوست بر این خوان یغما، چه دشمن چه دوست 

Ó, e szőnyeg a Te hatalmas bőkezűséged által lett megterítve; 

és a Te örök terített asztalod előtt borul le szégyenkezve: 

mert a Te asztalodnál a napkorong a kenyér, 

s bőséged kárpitján Dzsamsíd király csak éhenkórász. 

A föld kárpitja az Ő lakomaasztala, 

és e terítékről barát és ellenség egyaránt vehet. 

A „bőség kárpitja” nem kevesebbet, mint a teljes világmindenséget sűríti magába. A földre terített és gazdagon megterített perzsa qalamkárí Isten lakomaasztalát, azaz a Föld flóráját és faunáját idézi, amelynek bősége mellett még a leghatalmasabb ember, Dzsamsíd, azaz I. Dárius perzsa nagykirály (Kr. e. 522– 486) gazdagsága is eltörpül. A terítőre nyomott fohász egyenlővé teszi Isten előtt a koldust és a királyt, s az ételadást (nazrí) önzetlen, karitatív tevékenységként, erényként mutatja be. Leülni hozzá és együtt étkezni mellette vallási cselekedet, amely Isten örökké terített asztalát dicsőíti.  

Hogy ez a terítő hány alkalommal teljesítette be ezt a feladatát, nem tudjuk. Helyi történetéről kevés ismeretünk van, csupán annyi, mint e tárgytípusról általában, s amennyit a rajta olvasható perzsa nyelvű szövegek és motívumok elárulnak. A qalamkárí, azaz a nyomott mintás terítő nem számított egyedi árucikknek a Qádzsár-kori Perzsiában (1796–1925), a gyári pamutvászon elterjedésével és a már korábban is használt nyomódúcokkal könnyen sokszorosítható termék volt. A fohászban olvasható „szőnyeg” megnevezés sem véletlen: a qalamkárí az egyszerűbb és gyorsabb elkészítésnek köszönhetően a perzsa szőnyeg legolcsóbb helyettesítőjévé vált, s többnyire ugyanazt a funkciót töltötte be. A terítők mintái is a szőnyegek motívumvilágát idézték, ezeket egészítette ki általában a szignálással és datálással ellátott kartus (keret). 

A kiállított terítőt a szövet szélén olvasható névjegy szerint Hádzs Muhammad Huszajn Bábá Rabí készítette, az iszlám naptár 1275. évében, azaz 1858–59-ben. Az anyag polikróm festésű, motívumai a föld burjánzó növényvilágát jelképezik. A középtükörben a központi mandorlát stilizált virágoskert veszi körül, a sarkokat pedig egy-egy negyedmandorla díszíti. Három bordűrt kék, borvörös és mustárszínű virág-, illetve miribóta motívumok díszítenek. Két bordűrben nasta’liq stílusú kalligrafikus feliratok ismétlődnek, hogy az étkezők mindegyike el tudja olvasni a fohászt – ami így szintén a teríték részévé válik. Méreteiből (714×285 cm) adódóan egyedi darab: a kisebb szövetekből lehet találni teljesen azonos szériákat, a nagyobbak esetében viszont a kompozíció, a színek elosztása miatt nincs két egyforma. A fohász első négy sora is magára a tárgyra komponált szöveg, míg az utolsó kettő Szádí Sírází (1210 k. – 1292 k.) Búsztán (Illatos kert) című költeményéből származik. Ezek a szövegek és díszítések azonban nem határozzák meg, milyen alkalomra való a terítő: használhatták ünnepeken (menyegző vagy újév) vagy hálaadó étkezés során is. 

A tárgyat 1911-ben a Keleti Kereskedelmi Akadémia vásárolta meg száz koronáért, de az eladó személyét homály fedi. Az intézmény áruminta-gyűjteményébe került, azonban feltehetően nem piaci portékaként, mert az addigra már több mint ötven éves qalamkárí meglehetősen használt állapotban volt. Egyik felén 150×160 cm-en elszíneződött, valószínűleg nagyobb bútordarabot helyezhettek elé vagy rá, s nem feltétlenül terítőként, pláne nem szakrális tárgyként használták. A korabeli fotók szerint az Akadémia 1913-ban megnyílt múzeumában már így állították ki. A tárlatban azonban különös helyet találtak az eredetileg földre szánt terítőnek: a mennyezetre kifeszítve installálták, ennek nyomait a vászon szélén és illesztéseinél talált apró szegek és szakadások ma is őrzik. 

Az Akadémia megszűnésével a gyűjteményt a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályán, a mai Néprajzi Múzeumban helyezték el 1926-ban, azonban a letét perzsa műtárgyainak szisztematikus kutatása csupán 2024-ben kezdődött meg. Ennek a kutatásnak a friss eredményeivel köszöntjük a nourúzt, a perzsa újévet, amelyet hagyományosan a tavaszi napéjegyenlőség napján tartanak, s bízunk benne, hogy a további eredmények is olyan bőségesek lesznek, mint maga a „föld kárpitja”.  

A terítőn olvasható szöveget Szántó Iván iranista tolmácsolásában közöljük, akinek ezúton is köszönjük a fordítói és szakértői segítséget. 

NM. 2006.12.15 

Perzsia 

1858-1859