Szamurájkard

Szöveg: Wilhelm Gábor

A szamurájok (busik) a japán társadalom egyik meghatározó, legtekintélyesebb rétegét alkották a 12. század végétől 1868-ig, Japán modernizációjának kezdetéig. Harcos kasztként a feudális földesurakat szolgálták. Szigorú előírások szerint éltek és harcoltak, megfelelő fegyverzettel (dárda, íj, kard, vért) rendelkeztek, és ennek használatát folyamatosan fejlesztették. Katonai szerepük azonban az 1600-as évektől fokozatosan háttérbe szorult.

A 12. és a 17. század között a szamurájok alapvetően lovas íjászként harcoltak. Ez meghatározta a vértezet jellegét: a nyilak elleni védelmet szolgálta a rugalmas, egymásra épülő lemezekből álló, bőrrel fedett páncél. A 17. századtól ez a fajta harcászat visszaszorult, részben a gyalogság térnyerése, a tűzfegyverek fokozatos elterjedése és a hosszabb békeidőszakok miatt.

Ezt a szamurájkardot, katanát Flesch Aladár (1859–1926) ajándékozta a Néprajzi Múzeumnak. Flesch a 19. század végén évekig szolgált Jokohamában mint az Osztrák–Magyar Monarchia császári és királyi főkonzulja, és ez idő alatt több ezer japán műtárgyat gyűjtött.

A kard mérete és hüvelyének felfüggesztése alapján kodacsi típusú, azaz a hosszú és a rövid pengéjű kardok között foglal helyett. Mind a rájabőr markolatán, mind a lakkozott és arannyal festett tokján a Hódzsó család (klán) jelvénye, a háromszögekből álló micu-uroko (három pikkely, azaz három erény) szimbólum található díszítésként.

Etnológiai gyűjtemények japán anyagában nem ritkaság a szamurájkard, hiszen elválaszthatatlanul összefonódott a hagyományos japán kultúrával. De vajon mennyire illeszkedik ez a tárgy a néprajzi gyűjtemény- és múzeumtípushoz a korai, illetve a mai gyűjtési elvek tükrében? Használója ugyanis nem a köznép, kizárólag egy katonai réteg alkalmazta. Európai gyűjtők csak az 1870-es évektől, Japán külföldiek előtti megnyitását követően találkozhattak nagyobb számban ilyen tárgyakkal, és egyértelműen már csak muzeális darabokkal, mivel a modernizáció a 19. századra az életmódjukkal együtt elsodorta a szamurájokat mint társadalmi réteget. A szamurájkard tehát egzotikumként kerülhetett az etnológiai múzeumokba, a tudományos gyűjteményeket megelőző korszak hozadékaként.

A klasszikus antropológia és néprajz egy japán gyűjteményt a helyi falusi lakosság, parasztság mindennapi tárgyaival kezdett volna gyarapítani. Ha azonban japán szemmel tekintünk a japán kultúra tárgykészletére, abban a katana sokkal inkább megtalálja a helyét, mint a falusi sarló vagy kapa. A japánok számára ugyanis a szamurájok katonai rétegének életmódja és eszközei sokkal inkább reprezentálják Japánt.

Ez a tárgytípus tehát egyszerre utal arra, mennyire következetlen a maga elveihez a néprajzi, antropológiai gyűjtés, például egzotizáló múltja és a magángyűjteményekkel való összetett kapcsolata révén, és hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen sok problémával járhat, ha e tudomány fogalmait nem nyugati környezetben igyekszünk alkalmazni.