Néprajzi Múzeum
Budapest 1146, Dózsa György út 35.
Telefon: +36 1 474 2100
E-mail: info@neprajz.hu
A Néprajzi Múzeum őrzi a 19-20. század halászatának, népies halfogási módozatainak egyik legjelentősebb tárgyi emlékanyagát. A több mint kétezer darabos kollekció viszonylag nagy száma kisebb tárgyakból tevődik össze.A törzsgyűjtemény létrehozása szétválaszthatatlanul egybefonódott Herman Ottó halászati monográfiájának (1887) megjelenésével.
Hermann a halászat kutatását a 20. század első felében egyik legfontosabb témájának tekintette a honi etnográfia, ezért nem véletlen, hogy ez a tárgygyűjtésekben is megmutatkozott. Az 1950-es évektől Csermák Géza és Molnár Balázs jelentősebb tárgygyűjtéseit kell megemlíteni. A tárgycsoportok közül kiemelkedik a szigonyok és azok tartozékainak jelentős száma (vágóhorgok, tapogatók); a rekesztőhalászat eszközei közül a vesszővarsák, hálóvarsák, rekesztőhálók (mét, marázsa, eresztőháló) és a húzóhálók érdemelnek említést. A kishálók (kece, emelőháló, szák stb.) alkotta tárgycsoport is a jelentősebbek közé tartozik a gyűjteményen belül. Darabszámában a horgos halászat tárgyai és kellékei, a horogkészségek, horgok, puttyogtatók, fentők a reprezentáló tárgycsoportok. A kiegészítő eszközök közül a hálókötő tűk, haltartó eszközök, jégpatkók, jégvágó balták érdemelnek említést. Az utóbbi évek során inkább már az újabb kori horgászáshoz kapcsolódó tárgyak kerültek be a múzeumba.
A gyűjtemény muzeológusa: Tihanyi Anna
Kérjük, tekintse meg on-line adatbázisainkat, ahol megtalálja a múzeumunk által digitalizált műtárgyakat, fotókat, rajzokat és archív népzenei felvételeket!
A gyűjteményi egység a Gazdálkodás gyűjteményi csoport része. A nyolc és félezer tárgyat magába foglaló gyűjteményrész a Néprajzi Múzeum egyik legkorábbi tematikai egysége. Az itt őrzött tárgyaknak két nagyobb csoportja különíthető el.
Az állattartás eszközállománya (terelés, szoktatás, igázás, állatgyógyászat) mellett itt találhatók a pásztortársadalom különböző foglalkozási rétegeit és életmódját jellemző használati tárgyak (ostorok, fokosok, balták, juhászkampók, kásakavarók, bicskák). Utóbbiak közé sorolhatók a művészkedő pásztorok kezén készült, gazdagon díszített (faragás, spanyolozás, berakás), személyes használatra kialakított tárgyféleségek, illetve a pásztorgyökerekkel rendelkező naiv faragók alkotásai (botok, ivócsanakok, tükrösök, sótartók, borotva- és gyufatartók, dobozok, szobrok). A legkorábbi gyűjtés Xántus János tevékenységéhez kötődik. Ő szervezte meg az 1873-as bécsi világkiállításhoz azt az átfogó gyűjtést, amely a pásztorok tevékenységét reprezentáló anyagra is kiterjedt. Választása a jelentős pásztorkultúrával rendelkező területekre esett (Észak-Magyarország megyéi, Dél-Dunántúl). Az általa gyűjtött pásztortárgyak csoportján megfigyelhető a későbbi gyűjteményt jellemző kettősség: az állattartás alapvető, egyszerű eszközei (lófésű, ökörszájkosár) mellett a pásztorok maguk díszítette tárgyai is megtalálhatók (botok, ivóedények, borotvatokok). A témakör fejlesztésének következő, elméleti megfontoltságú gyűjtése Herman Ottónak köszönhető. Nézete szerint a pásztorkodás a magyarság ősfoglalkozásainak körébe tartozik, ezért különös figyelmet érdemel. A millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett kiállításra ő maga gyűjtötte össze a vidéket járva az archaikus életformákat őrző tevékenységek (vadászat, halászat, pásztorkodás) alapvető tárgyait, melyeket adatokkal és rajzokkal is illusztrált. Később a kiállítási anyag a múzeumi gyűjteménybe került. A korai szerzeményezések között kiemelkedő Sebestyén Gyula egyetlen tárgyféleségre, a rováspálcákra összpontosító gyűjtése. A további évtizedekben a gyűjtemény már a kitaposott nyomon haladva bővült tovább. A múzeumi munkatársak (Győrffy István, Viski Károly) az előzmények ismeretében már módszeresen, egy-egy földrajzi tájra (Nagykunság) és még hiányzó tárgytípusokra összpontosítva gyarapítottak. A két háború közötti évtizedekben a pásztorművészeti tárgyaknál új szempontként jelentkezett az egyéniségkutatás. A művészkedő pásztorok tevékenységét alkotó személyiségük minden részletére kiterjedően vizsgálták (Madarassy László, Manga János). Az 1950-es évektől kezdődően, a régi paraszti kultúra társadalmi léptékű felszámolásának következtében ismét nagy lendületet vett a gazdálkodás hagyományos formáira irányuló tárgygyűjtés. Részint egy-egy, addig elhanyagolt tárgykört fejlesztettek módszeresen (állatgyógyászat, kolompok), illetve az istállózó állattartás kisparaszti eszközállományának múzeumi megőrzését tartották a gyűjtők (Csermák Géza, Hofer Tamás, Földes László) fontosnak. Az utóbbi évtizedek gyűjteményi gyarapodását a műkereskedelemmel és a privát gyűjtőkkel kiépített kapcsolat jellemzi. A hangsúly a régi pásztorművészeti tárgyak felkutatására (Sáfrány Zsuzsa), és a pásztorművészet későbbi fejleményeit (kisplasztika) reprezentáló tárgyak megszerzésére került.
A gyűjtemény muzeológusa: Dr. Szabó Magdolna
A Gazdálkodásgyűjtemény nagyobb egységét képviselik a földműveléshez tartozó tárgyak. A csaknem ötezres gyűjtemény egyedülálló a maga nemében. Kialakulása összekapcsolódik Jankó Jánosnak a millenniumi néprajzi falu létrehozása kapcsán indított gyűjtésével.
A Kárpát-medence különböző pontjairól származó nagy mennyiségű tárgyból mintegy 130 darab került a később létrejött gyűjteménybe, amelyet Herman Ottó és Bátky Zsigmond tovább bővített, majd a 20. század első harmadában Györffy István alföldi gazdálkodáskutatásai révén került a múzeumba nagyobb mennyiségű földművelési tárgy. Az 1930-as évek településkutatásai és tematikus gyűjtései jelentősen hozzájárultak a tárgycsoport bővüléséhez, különösen Viski Károly erdélyi, Gunda Béla dunántúli, Tagán Galimdzsán észak-magyarországi, K. Kovács László alföldi terepgyűjtéseinek eredményeként. Az 1950-es évektől főképpen Takács Lajos, majd Boross Marietta országos méretű, több témát is érintő kutatásai gyarapították a gyűjtemény állományát mind a szántóföldi, mind pedig a kertészeti kultúra területén. Ugyanebben az időszakban került a múzeumba Fél Edit és Hofer Tamás munkája révén az átányi (Heves megye) anyag, amelynek több mint hatszáz tételt számláló, a földművelés eszközkészletébe tartozó tárgya van. Ebben teljes gazdasági felszerelések, tárgycsoportok, különböző társadalmi rétegekre jellemző tárgyak találhatóak. A gyűjtemény tematikailag arányos, a legtöbb, paraszti földműveléshez kapcsolódó tárgyféleséget magában foglalja, ugyanakkor földrajzi és mennyiségi eloszlása nem egyenletes. Tárgyaival különösen jól bemutathatóak a hagyományos paraszti gazdálkodás fontosabb mozzanatai, így például a szántóföldi művelés, az aratás, cséplés, a szőlőművelés, gyümölcstermesztés, vagy a kertészkedés különböző ágai.
A gyűjtemény muzeológusa: Móser Tamás
A gyűjtögetésgyűjtemény a Néprajzi Múzeum kisebb egységeihez tartozik - mintegy ezer darabot számlál -, de ennek ellenére igen változatos összetételű, hiszen három hagyományos tevékenység, így a szorosan vett gyűjtögetés, a méhészkedés, valamint a vadászat tárgyait is tartalmazza.
Kezdetben, a 19-20. század fordulóján a tárgyak szinte mellékesen kerültek e gyűjteménybe. Az első darabokat - öt darab kéregedényt - 1892-ben Xántus János gyűjtötte Erdélyben, Borszék környékén (Csík megye). Ebben az időszakban többek között Jankó János, Rómer Flóris és Herman Ottó nevéhez fűződik említésre méltó gyűjtés, illetve meg kell említeni azt a bécsi vadászati kiállítást, amelyből értékes lőfegyverek kerültek a múzeumba. A tárgyak száma az 1930-as években ugrott meg, ekkor már tudatosabban gyűjtötték a népi vadfogás eszközeit és a méhészet tárgyi emlékeit is. Ennek kapcsán ki kell emelni Gunda Béla nevét, aki sokat tett a gyűjteményért, ő állította össze azt az anyagot, amit az 1937-es berlini nemzetközi vadászati kiállítás is bemutatott. Az 1950-es évek után újabb nagyobb léptékű gyarapodás volt tapasztalható. Megélénkült az érdeklődés a téma iránt: a múzeum munkatársai közül Molnár Balázs, Hofer Tamás, Boross Marietta és Csermák Géza is a gyűjtött tárgyakat egy gyűjtemény számára. Külön figyelmet érdemelnek az emberalakú méhkaptárok, a 19. századot tükröző puskák és pisztolyok, a népművészeti értékű lőportartók vagy éppen a nagy mennyiségben lévő népies csapdák változatos formái. A témák iránt érdeklődők a tárgyakon keresztül teljes képet kaphatnak a népi vadfogás, gyűjtögetés, valamint a méhészet egykor volt formáiról. A gyűjtemény muzeológusa: Dr. Veres Gábor