Lorencz József (1925-2020)

Öreg Sastoll karácsony előtt eltávozott az Örök Vadászmezőkre.

Gyermekkorában varázsolta el őt is, sok más kortársával együtt az indiánkönyvek romantikája. Mások kinőtték ezt, ő azonban soha nem akart megválni attól a világtól, ahol a becsület, bátorság, hűség és barátság uralkodik, és társakat keresett ehhez az életformához. Fiatalon fedezte föl Baktay Ervin Dunakanyarban táborozó indián törzsét, és noha először elutasítást kapott a nagyon zártan működő csoport vezetőjétől, a későbbi évek során bebizonyította, hogy méltó a tagságra. Egyre szélesedő tudása, szorgalma, kézügyessége és kitartása végül meghozta gyümölcsét, és kezdetét vehette élete nagy kalandja. Részt vehetett abban a férfias szórakozásban, amely a téli „szalonokban” cowboyként, nyáron a Duna menti táborokban pedig indiánként idézte meg a Vadnyugat hangulatát. Baktayhoz fűződő barátsága és a Törzs egész életének a középpontjává vált, és mikor az ötvenes években a Főnök beszüntette a részvételét, Lorencz vezető szerepet játszott abban, hogy még több évtizedig életben tartsák a játékot. Saját családját, feleségét és lányát is bevonta, ahogy ezt más törzstagok is megtették. Olyan életre szóló barátságok alakultak ki, amelyeket az anyagi javak hajszolása helyett a természet és a kétkezi munka szeretete és megbecsülése, a közös értékrend, erkölcsi tartás, az egymás iránti töretlen bizalom és hűség jellemzett.

Az idő múlásával egyre inkább foglalkoztatta az a gondolat, hogy Baktaynak és a Törzsnek emléket állítson, és elkezdte összegyűjteni a régi tárgyakat egy kiállítás számára, amely végül a táborhelytől nem messze, Kisorosziban kapott helyet, ma pedig Dunaharasztiban látható. A „Baktay Ervin indián- cowboy múzeum” sorsát élete végéig szívén viselte. Rendszeresen látogatta a kiállítást, a szükséges javításokat eleinte saját maga, később a Néprajzi Múzeum restaurátora segítségével végezte. Riportokat adott, tárlatokat vezetett, tanított, amíg csak bírta erővel.

A legkorábbi időktől fogva élénk kapcsolatot ápolt a Néprajzi Múzeummal. Boglár Lajos, Vajda László, Bodrogi Tibor személyes jó barátai voltak, akik nagyra becsülték és föl is használták az indiánokról való egyre mélyülő tudását. Részt vett a múzeum észak-amerikai tárgyainak meghatározásában és feldolgozásában is, előadásokat tartott, tudományos igényű cikkeket publikált. Az ő kezdeményezésére mutatta be a múzeum 2000-ben Kenu és tipi címmel a magyarországi indián táborozók tárgyait. Számos riportban, televíziós szereplésben, filmben osztotta meg emlékeit és gondolatait. Az utóbbi években jelentek meg írások magáról a gyűjteményről és a Kisorosziban lévő rönkházáról is a múzeum kiadványaiban. A táborozás befejeztével erre a saját kezűleg épített „ranch”-re vonult vissza nyaranta, ahol reggelijét a vadnyugati konyhakocsi ponyvájának árnyékában, kis tábortűznél készítette el, esténként pedig a kertben felállított tipiben gyűltek össze a megmaradt törzstagok. Boldogan látott vendégül minden barátot, érdeklődőt, és még 90-es életéveiben is fiatalokat megszégyenítő szellemi frissességgel, szenvedéllyel és humorral mesélt a régi élményekről egy pohár whiskey mellett.

Több éven át volt szerencsém együtt dolgozni vele. A régi muzeológus barátaitól tanult alapossággal dokumentálta az általa összegyűjtött tárgyakat, fényképeket, iratokat. Ezzel a közös munkával készítettük elő részben az anyag publikálását, részben pedig azt, hogy 2016-ban a Néprajzi Múzeumnak ajándékozta a teljes gyűjteményt. A kiállítás, kívánságának megfelelően, továbbra is Dunaharasztiban maradt, hogy minél többen láthassák. A közös munka egyszerre volt rendkívül hasznos és élvezetes, rengeteget tanultam tőle, és nem csak az indiánokról, hanem emberi minőségről is. Fantázia, romantika, stílus és humor jellemezte – ahogy ezt annak idején Baktaytól tanulta.

Nagy öröm volt számára, amikor 2019-ben a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum kiadásában megjelent egy nagy sikert arató tanulmánykötet Baktay indián játékáról és az ahhoz kapcsolódó témákról (Indiánok a Duna partján. Baktay Ervin indiánkönyve), amelyben ő is több írásával szerepel. Úgy érezte, a kötet föltette a koronát (a tollkoronát, ahogy ő mondta) az életművére.

„Mindent elvégeztem” – mondta, de továbbra is rendezgette a nála maradt fényképeket, dokumentumokat. Élete utolsó pillanatáig, amikor pedig már nagyon elfáradt, tevékenykedett szeretett emlékei között.

Vannak emberek, akiknek távoztával a világ kicsit unalmasabb, üresebb lesz. Sokan ezt éreztük, amikor öreg Sastoll ellovagolt a naplementében.

Főzy Vilma