Hírek

Nyelvtrezor: "Necces" tárgyaink

A Néprajzi Múzeum posztsorozata

Szeptember 26-án, a nyelvek európai napja alkalmából egy új, kéthetente frissülő posztsorozatot indítottunk Facebook-oldalunkon, amiben a gyűjtemény tárgyainak elnevezéseivel játszunk nyelvi játékot. Számos olyan kifejezést, szókapcsolatot használunk, amelyek eredetét már nem feltétlenül ismerjük, de egykor a mindennapokban használatos, közismert tárgyak nevéhez kötődtek. A sorozatban olyan ma is használt hétköznapi kifejezéseket bontunk ki, amelyek a múzeum gyűjteményében is megtalálhatóak „tárgyiasult” formában.

 

6. poszt: "Necces" tárgyaink

A mai köznyelvben használt „necces” kifejezés ismerősen csenghet, ha valamilyen kellemetlenségről, bizonytalan kimenetelű dologról beszélünk. Ez a kifejezés eredetileg a sportjátékok azon mozzanatából szivárgott be a nyelv hétköznapi használatába, amikor a labda éppen, hogy csak érinti a hálót. A „necc” szó másik jelentése, amely egy háló alapú hímzéstechnikára utal, napjainkban kevésbé ismert.

A „necc” eredetileg német eredetű szó, melynek jelentése háló. A neccelés egy háló alapú hímzéstechnika elnevezése, melynek végterméke a „necc”, de a „rece” vagy „rececsipke” elnevezéseket is használták a necc szinonímájaként. A technika leírását ismertető szakirodalom a „rece” kifejezést használja gyakrabban, amely a szintén háló jelentésű olasz „rezza” szóból ered.

A rece vagy necc készítése a hímzés- és csipkekészítési technikák közé sorolható. Az egyszerű rece kender-, len- vagy selyemfonalból csomózott háló. A hímzett recénél a hálót keretre rögzítik, és mintákat hímeznek bele, mely a lebegő, áttört hatásával a csipkéhez hasonlít.

A nemesi öltözetekben már a 16. század végétől divattá vált használata, de egyházi textíliákon is gyakran előfordult. A nemesi receminták motívumai reneszánsz mintakönyvekből váltak ismertté, illetve a kereskedelemnek is nagy szerepe volt elterjedésükben. A hímzett rece használata a 18. századtól terjedt el a magyarországi parasztság körében. Elsősorban a kelengyéhez tartozó drága, ünnepi ruhadarabok, lakástextíliák díszítményeként készültek a rececsipkék: az anyagra rávarrva, vagy az anyag végéhez toldották, illetve két anyagszél összeillesztésénél betétként. Ilyen csipkebetét az első képen látható, a történeti Gömör megyében gyűjtött, 18-19. század fordulójáról származó lepedővég díszítménye, melynek középső hálós részét necceléssel alakították ki, és indás csillagvirág mintával hímezték.

Necceléssel készülhetett maga az egész tárgy is, melyet hímzéssel díszíthettek, vagy díszítés nélkül is hagyhattak. A második képen egy más korból származó hétköznapi tárgy látható, egy necctáska, melyet az 1960-70-es években használtak Dunabogdányban. Ez a kisméretű, rugalmas, hálós kialakítású szatyor a II. világháború után terjedt el, és anyagát tekintve már gyakran műszálból is készült.

Lepedővég (recebetét), Textil- és viseletgyűjtemény
Gyűjtő és gyűjtés ideje: Balogh Jánosné Horváth Terézia, 1972
Készítés helye, ideje: Gömör megye, 18-19. század fordulója
Leltári szám: NM 72.152.1

Szatyor, Textil- és viseletgyűjtemény
Gyűjtő, gyűjtés ideje: Szacsvay Éva, 2000
Készítés helye, ideje: Magyarország, 1960-1970-es évek
Leltári szám: NM 2003.42.198
Fotó: Sarnyai Krisztina

 

5. poszt: Elveti a sulykot

A szólás szerint, aki elveti a sulykot, túlzásokra ragadtatja magát, illetve arra a személyre is mondhatjuk, aki füllent, lódít. A sulyok szó egy keményfából faragott, nyéllel ellátott, ütésre alkalmas eszközre utal. A kérdés joggal merül fel, hogy miért kellett elvetni a sulykot, honnan ered a szólás, és mi köze lehet a múzeum gyűjteményében is megtalálható mosósulykokhoz?

A szólás eredete nem tisztázott teljesen, inkább feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Egyrészt kapcsolódhatott egy jogszokáshoz, melyben fejsze vagy szekerce elvetésével jelöltek ki területhatárokat. Más feltételezés szerint a kalapácsdobáshoz hasonló vetélkedéshez kapcsolódhatott, melyben a sulykot minél messzebbre akarták hajítani. Ekkor előfordult, hogy a sulyokvető többet mondott, mint amennyit valójában dobott. Egyes elképzelések szerint a szólás eredete csupán azon egyszerű hétköznapi megfigyelésen alapszik, amikor a sulyok meglódításánál az abban lévő ék kilazul, és elrepül a feje. Így a sulykot akaratlanul elvetették, ami lerepült az ember kezében maradt nyélről.

Bármelyik is legyen a szólás eredete, mindkét variációjából kiderül, hogy a sulyok súlyos, ütésre alkalmas szerszámként volt használatos (maga a sulyok szó a súly főnév kicsinyített képzős változataként jött létre). Lehetett mészárosok szerszáma, de házimunkák során is használtak például mosáskor mosó-, vagy ruhák simításakor mángorló sulykokat.

A mosósulyokkal a kilúgozott vásznat ütötték, csapkodták, sulykolták a folyóvízi mosás során. Ezt az egész Európában elterjedt tárgytípust akár lentörő sulyokként vagy általános ütőszerszámként is használhatták. A sulykok gyakran készültek szerelmi ajándékként, melyeket faragással díszíthettek és a tárgyakra gyakran az ajándékozott és ajándékozó neve vagy nevének monogramja, illetve az ajándékozás éve is felkerült. A legdíszesebbeket nem feltétlenül használták, hanem emléktárgyakká váltak. A múzeum gyűjteményében szép számmal találhatóak meg díszes mosósulykok, például a Malonyay Dezső által gyűjtött sulyok is, melynek mindkét oldala rozettafaragásokkal, illetve réz- és ólombetétekkel díszített. Feliratai („Kis Márton Zinálta”, „Ajándikba”, „1838”, „PinteKati”) is egy szerelmesek közti ajándékozásról tanúskodnak.

Sulyok, Mesterséggyűjtemény
készítés helye, ideje: Kalotaszeg, 1838
Leltári szám: NM 51.4.22
Fotó: Krisztina Sarnyai

Szöveg: Tihanyi Anna

 

4. poszt: Sallang

Egy rövid, informatív szövegben nincs helye a sallangoknak. Vagy mégis?
Sallangosnak szoktuk mondani azt a szöveget vagy beszédet, melyet túldíszítettnek érzünk, vagy felesleges frázisokkal van teletűzdelve. A ma inkább negatív értelemben használt sallang kifejezés eredete olyan tárgyakhoz köthető, melyek díszítőelemként funkcionáltak. Egyrészt beszélhetünk szűrsallangról, ami olyan bőrszíjakból összeállított dísz, amit a szűr összefogására használt csatos szíjra tűztek fel. A sallangot lószerszám díszítőelemeként is értették és használták, amit áttört díszítésű bőrszíjból vagy több bőrszíj fonásával készítettek. A Néprajzi Múzeum gyűjteményében mindkét tárgytípus megtalálható. Itt egy olyan, parádés lószerszámdísznek készült sallangot mutatunk be, amit kantárra erősítve, elsősorban az állat legyek, bögölyök elleni védekezésre használtak. A tárgy feketére színezett bőrből, fonásos technikával készült, amit posztóból készült pillangó forma, illetve rézből készült karikák, csatok, szegecsek díszítenek. A tárgyat valószínűleg Kádár Gyula debreceni népi iparművész készítette. A sallangot Göncz Árpád a Magyar Köztársaság elnökeként kapta ajándékba és az elnöki mandátum lejárta után a tárgyat a múzeumnak adományozta.

Sallang
Közlekedésgyűjtemény
Készítési hely: Debrecen
Leltári szám: 2000.30.11
Fotó: Szász Marcell

Szöveg: Tihanyi Anna

 

3. poszt: Adórovás pálcák

„Sok van a rovásán” – szoktuk mondani, ha valakinek tartozása van, de átvitt értelemben is használhatjuk, ha valakit valamilyen bűn terhel. A „ró” ige eredeti jelentése „vág”, „metsz” volt, ebből alakult ki a 15. századtól az adózáshoz fűződő jelentése. Az írástudatlan paraszti rétegekre kivetett adót, dézsmát vagy robotot egyszerű számolóeszközökön, fából készült botokon – rovásbotokon – tartották nyilván, melyekre a kötelezettségeket „felrótták”, felvésték. A „rovás” az adót, a „megrovás” az adószedés gyakorlatát, a „rovó” az adószedő személyét jelentette.

Az Árpád-kortól törvények, rendeletek szabályozták az adó kivetését és behajtását, amit az állami adószedő, a megyei esküdt és a községi bíró végzett. Az írástudatlan bíró és esküdtek a négyszögletes rovásbot egyik lapjára felvésték a házra kivetett forintokat, másik lapjára pedig a krajcárokat. A páros rovásoknál a pálcát a rovás befejezése után kettéhasították, így a hasadás a számjegyeket is kettéosztotta. A rovás kibocsátójánál maradt felen egy keresztmetszéssel megakasztották a hasítást, így kialakítva egy „fejet”, ami megkönnyítette a két pálca összeillesztését. Miután az adózó „lerótta” tartozását, a fejes rész a bírónál vagy az adó- és tizedszedőknél maradt, a párját „nyugta” gyanánt az adózó kapta. Gyűjteményünkben több páros rovás is található, melyek közül a Megérkeztünk időszaki kiállításban látható a 19. század végéből származó, Rugyinóc román községben gyűjtött, egybefűzött 76 db fejes adórováspálca. A tárgyak 2014 januárjában a hónap műtárgyaként is szerepeltek.

Adórovás pálcák
Állattartás-pásztorművészet gyűjtemény
Rugyinóc (Ruginosu), Krassó-Szörény megye, Románia
Leltári szám: NM 43082
Fotó: Garai Edit

Szöveg: Tihanyi Anna
 

2. poszt: Mennykő

Valószínűleg már többször hallottatok olyan kifejezést, hogy „beléütött a ménkű” vagy azt a közmondást, hogy „csalánba nem üt a ménkű.” A mennykő (ménkű) a villámlás szinonímájaként használatos, de tágabb értelemben valaminek a lesújtó erejére is utalhat, illetve bosszankodás, harag kifejezésekor is használható nyomatékosításként.

Gönczi Ferenc Göcsejben 1895 és 1905 között végzett gyűjtéseiből (Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése, 1914) kiderül, hogy a göcsejiek és hetésiek a lecsapó villámot szilárd testnek, kőnek vélték. Magát a villámlást a dörgés előhírnökének tekintették, ami a mennykő lecsapódásának a jele, hangja. A kő alakja és a lecsapásból származó kár alapján különböző elnevezéseket adtak a mennykőnek. A mennykő formái változatosak; véső, kalapács, kaszakő, szekerce, fejsze alakúak lehettek. A mennykőnek gondolt kövek valójában régészeti tárgyak, a neolit korból való csiszolt vágóeszközök maradékai.

Ezekhez a mennykövekhez gyógyító erőt is tulajdonítottak: akik hazavitték, azoknak házába hitük szerint már nem csapódott be a villám. Egyes adatok szerint Bánokszentgyörgyön a karácsony előtti estén a követ más terményekkel együtt tették az asztalra, ezzel biztosították az állatok egészségét.

A Néprajzi Múzeum gyűjteményében is találhatóak ilyen mennykövek. Az itt bemutatott két mennykő közül mindkettőt Gönczi Ferenc gyűjtötte Salomváron, 1903-ban. A „láncos ménkű” csiszolt kőkori balta lehetett. A láncos ménkűről úgy vélték, hogy a közepén lévő lyukban lánc van. A „lapos ménkű”-t pattintással és csiszolással alakították ki.

Tárgyak:

Kőbalta („láncos ménkű”)
Szokás- és játékgyűjtemény
Anyag: kőzet
Technika: csiszolás
Leltári szám: NM 46094
Mennykő („lapos ménkű”)
Szokás- és játékgyűjtemény
Anyag: kőzet
Technika: csiszolás, pattintás
Leltári szám: NM 46098

Szöveg: Tihanyi Anna

 

1. poszt: Képmutogató

Első posztunk kifejezése a képmutató vagy képmutogató. A képmutató kifejezést mai értelemben erkölcsi felhanggal szoktuk használni olyan ember jellemzésére, aki mást mond, mint amit tesz; viselkedésével, szavaival, magatartásával pozitív érzelmeket színlel valamilyen haszonért cserébe.

A képmutogatás vagy képmutatás a 17-19. századi Európában egy vásári látványosságra vonatkozott, mely során a képmutogató személye valamilyen tragikusan végződő szerelemről, rablógyilkosságról, természeti katasztrófáról, vagy más borzalmas eseményről szóló történetet adott elő. A képmutogatónak hasonló szerepe volt, mint a vásárok, búcsúk sokadalmak többi alakjának; mutatványosoknak, medvetáncoltatóknak, vándor bábjátékosoknak, jövendőmondóknak, akik a közönséget produkcióikkal szórakoztatták. A történetnek az érzelmi hatáskeltés, borzongatás mellett az erkölcsi tanítás is célja volt. A képmutogató mondanivalóját állványra akasztott, cégtáblafestő által készített képpel illusztrálta és pálcával mutogatta, miközben a versbe szedett történetet hangosan mesélte, énekelte. A több kockára osztott vászonképen a figurák és a jelenetek kezdetlegesek és egyszerűek voltak, ugyanakkor nagyon lényegretörően, az események sorrendjében magyarázták a történetet, hogy a néző képregényszerűen követhesse a narratívát. Az énekes az előadást követően újra elmondta a történet erkölcsi tanulságait, és képes nyomtatott ponyvákat is árusított, amelyek további anyagi bevételt hoztak számára.

Ilyen vásárban használt képet csak két darabot ismerünk az országban, melyből egyik múzeumunk gyűjteményében található meg. Ez a darab az 1900-as évek elejéről származik, és 1933-ban Viski Károly szerezte és ajándékozta a Néprajzi Múzeumnak. A képmutogató tábla Gulyás Miska és Káposzta Sára tragikus szerelmi történetét mutatja be. A tábla másik oldalán a "görbe lábú szék" nótájának ábrái vannak megfestve, egy láncének, amely versszakonként bővül. Az eredetileg Dunántúlon, Erdélyben is ismert, korábban céhes, iparos dalt a képmutogatók terjesztették, és lett belőle tréfás szórakoztató vásári ének, melyet a gyermekek szórakoztatására használtak. A képmutogató kép 2015-ben a hónap műtárgya is volt, melyet a Megérkeztünk időszaki kiállításban lehet megtekinteni.

Tárgy: Vásári képmutogató két oldala
Rajz és festménygyűjtemény
Színes litográfia, 132x74 cm.
Leltári szám: R 10337

Szöveg: Tihanyi Anna

JEGYEK