Modern nomádok

Bizonyára mindannyiunk fejében él egy kép a mongolokról és a nomád életmódról egyaránt. Ezek a képek azonban többnyire a történelem órákon elhangzott információk alapján alakulnak ki, rendszerint pontatlanok és túlzóak. Ha a nomád életmódról beszélünk, valószínűleg nem a „modern” szóra asszociálnánk elsőként. Egyesek számára talán még az is elképesztő lehet, hogy most a XXI. században is vannak emberek, akik nomadizálnak, míg mások számára épp az lehet a meghökkentő, hogy a nomádok is használnak internetet. A múzeum munkatársai 2024 szeptemberében három hetet töltöttek terepen Mongóliában, ahol igyekeztek feltérképezni a mai nomádok tárgyi kultúráját. A terepmunka az ulánbátori Dzsingisz kán Múzeummal való együttműködési projekt keretében valósult meg és egyfajta terepfelmérésre szolgált egy nagyobb ívű tárgygyűjtés előtt.

Szeptember 4-én hajnalban érkeztünk Ulánbátorba, ahol két napot töltöttünk el mielőtt elindultunk volna a Góbi északi peremvidékére. Habár ez a két nap főleg a terepmunka előkészítésével telt el, már ekkor megtapasztalhattuk a város pezsgését, fiatalos lendületét. A legnagyobb kulturális sokkot nem is a helyi ételek vagy az egyre jobban érzékelhető koreai és japán hatások okozták, hanem a kávéhoz való könnyű hozzáférés. Különösen, hogy a közelmúltig egyáltalán nem volt a mongol hétköznapok része a kávéfogyasztás. Magát a tényleges terepmunkát a fővárostól körülbelül 240 km-re délre lévő Tsagaandelger járásban kezdtük meg, ahol napjainkban is jelentős állattartó tevékenység folyik. A helyiek különösen büszkék az általuk készített kumiszra, ami abból is látszott, hogy szinte minden családnál ezzel kínáltak bennünket legelőször. A terepen töltött első napunk különösen szerencsésnek bizonyult, mivel részt vehettünk egy úgynevezett naadamon, később pedig csikók billogozáson is, ami szintén fontos ünnepségnek számít. Terepmunkánk második szakaszára Khövsgöl megyében került sor, csaknem 800 km-re északnyugatra Ulánbátortól. Sajnos az időjárási körülmények nem tették lehetővé, hogy felkeressük ugyanazt a terepet, ahol 1960-ban Diószegi Vilmos is terepmunkát folytatott, így Mörön, a megyeközpont környékén kerestünk fel és dokumentáltunk nomád szállásokat.

Tárgyhasználatot tekintve nem mutatkoztak túl nagy különbségek az északi, illetve a déli régiókban, azonban a modern eszközök jelenléte és fontossága a helyiek életében már az első pillanattól kezdve szembetűnő volt mindkét helyen. Elég csak a közlekedésre használt autókra gondolni vagy a folyamatos kapcsolattartást segítő mobiltelefonokra. A jurták berendezéséhez ma éppen úgy hozzátartozik a napelem és a parabolaantenna, mint hagyományos tetőgyűrű. Ahogyan teljesen természetes jelenség az is, hogy a pásztorok nem feltétlenül lóháton terelik a jószágokat, hanem motoron ülve. Sőt, autóval való terelésre is láthattunk példát. Egyik khövsgöli adatközlőnk meg is jegyezte, hogy már csak akkor terel lóval, ha a terep télen nem alkalmas a motor használatára.

Azzal a céllal indultunk el, hogy a még nomád életformát folytató, jurtában élő mongol családok mai életmódját dokumentáljuk, a hagyományos és a modern tárgyi világ találkozását rögzítsük. Eközben tíznél több család látott vendégül bennünket, osztotta meg velünk idejét és terét. Lehetőségünk volt az ország három vidékén 13 jurtát dokumentálni, ha másképp nem is, fotón megőrizve a régit és az újat, a fiatal és az idős arcokat egyaránt.
 

Szöveg: Almási Alma, Wilhelm Gábor
Terepfotók: Wilhelm Gábor, Szilágyi Zsolt, Almási Alma