Sindük az Őrség szélén

Idei második terepmunkámat 2024. július 8. és 14. között három településen, elsősorban Veleméren, illetve Magyarszombatfán és a közigazgatásilag hozzá tartozó Gödörházán végeztem. Mindhárom vasi település a szlovéniai és Zala megyei határ közé ékelődik. A kutatás témáját azok a vidéken sindüként nevezett (zsindely szóból származik) tetőcserepek adták, amelyek az emlékezetben és tárgyi megjelenésükben is eltűnőben vannak. Az alapvetően utolsó pillanatban elkezdett kutatómunkát egy 2022-es tárgyfelajánlás ihlette, amelynek felajánlója nagyban befolyásolja a tetőcserepekről való gondolkodást. Az első, 2023. augusztusi rövidebb félmérő terepmunkám után, most mélyedhettem el a témában.

Évezredeken keresztül az emberiség többnyire szerves anyagból (zsúp, szalma, nád) készített tetővel védte hajlékát. Fordulatot ebben a 19. század vége hozott, Magyaroroszágon ekkor vált a népi tetőcserépkészítés tömegessé. A saját vagy lokális készítésű tetőcserepek elterjedésének időszaka rövid ideig tartott, a jelenség átmentet képez a szerves anyagokból készült héjazatok leváltása és a gyári tetőcserepek 20. század közepén tapasztalt fokozatos elterjedése között. A kutatás jellemzően csak ezután, a század második felében kezd el foglalkozni a témával, amikor már inkább a folyamat körülményeit tárják fel, tárgyait írják le, és kevésbé a készítőket vagy az elterjedést. Így nincs könnyű helyzetben a mai muzeológus, amikor a gyűjteményében ezekkel a tárgyakkal találkozik.

A veleméri sindük, mivel a helyiek nem is használják a tetőcserép kifejezést, ebben a kontextusban nemcsak elnevezésükben különlegesek, hanem a rajtuk látható rajzok miatt is. Egyes sindük belső oldalán, ahol a cserép a léchez kapcsolódik, domború vagy homorú, vésett jelek fedezhetők fel. A jelek között vannak egyszerűbben értelmezhetők, például számok, monogramok vagy éppen egy kutya tappancsa. Ugyanakkor van egy díszesebb, változatos jelkészlet, amelynek értelmezése bizonytalanabb. Ezeket a jeleket a Velemérre betelepülő, évente időszakosan ott tartózkodó, íráskutatással foglalkozó Varga Géza kezdte el az általa kidolgozott elmélet szerint elemezni. Veleméren létrehozott egy sindümúzeumot, és a jellel ellátott darabokat rajzos sindünek nevezi. Értelmezését a helyi származású beszélgetőtársaim nem tudták alátámasztani, legalábbis nem tulajdonítottak akkora jelentőséget és nem társítottak jelentéseket a díszekhez. Ugyanakkor ez nem zárja ki azt, hogy egykor nem lehetett lokális vagy szélesebb táji jelentésük. Ez már csak azért is feltételezhető, mivel befele állnak, a külső szemlélő nem csodálkozhatott rá díszességükre, ezért ezen szerepük kevésbé evidens.

Ezek a cserepek fokozatosan háttérbe szorulnak, mivel lekerülnek a tetőkről, azonban éppen így válhatnak a kutató számára láthatóvá. A 20. század második felében a gyors elhasználódásuk miatt váltotta fel őket a gyári cserép. Ugyanis a különösebb szaktudás és bonyolultabb eszköz nélkül elkészített sindük gyengébb minőségű, kevésbé feldolgozott agyagból készültek, mint amit a helyi fazekasok használtak munkájuk során. Mára többségében gyári cserepekkel együtt találhatók meg kevésbé használt vagy jelentéktelenebb melléképületeken. Ezeken gyakran mozaikos képet ad ki a hódfarkas vagy egyenes népi és gyári cserepek sokfélesége. A sindük újrahasznosítói feltételezhetőleg különböző helyekről gyűjtötték őket össze, hogy lefedjenek vagy kiegészítsenek velük egy-egy újabb tetőt. A kései felértékelődésük miatt történetüket homály fedi.

Szöveg és fotók: Bulcsu László