Vikár Béla – A fonográfos gyűjtés úttörője

Vikár Béla etnográfus, tanár, nyelvész, műfordító Hetesen született 1859. április 1-én. 1889-től az országgyűlési gyorsiroda alkalmazottja, majd vezetője volt 1921-ig. Fordított németből, angolból, grúzból, észtből és norvégből.

1890-től Somogy megyében gyűjt gyorsírással, melynek eredménye a Somogymegye népköltése c. kiadvány 1905-ben. 1896-ban Európában elsőként rögzített népzenét fonográffal.

A fonográfot Th. A. Edison 1877-ben találta föl, később továbbfejlesztve 1885-ben szabadalmaztatták graphophone néven.

Azt nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mikor és minek a hatására született meg a hazai fonográfos népzenegyűjtés ötlete, s Vikár Bélának mikor jutott tudomására az eszköz, de a hangrögzítő kezdetlegesebb, lábbal hajtott változatát az amerikai I. W. Fewkes már 1889-ben használta az újmexikói indiánok körében végzett népzenei gyűjtésre.

Herrmann Antal már 1890-ben értesíti az Ethnographia olvasóit: „A magyar népzenehagyomány megmentése és megőrzése iránt figyelemre méltó indítványt terjeszt bizalmasabb körök elé Pungur Béla kolozsvári távirótiszt. Azt ajánlja, a mit mi is megpendítettünk az „Ethnographia” I. füzetében, hogy a népdalok országszerte fonográffal fogandók fel s annak alapján teendők hangjegyre. E célra külön társaságot vél alakítandónak Budapesten; a költségek gyüjtésekkel volnának beszerzendők”.

Vikár később a Magyar Néprajzi Társasághoz fordult: „Indítványoztam a választmány előtt, hogy az eddigi gyüjtések kiegészítése, de főkép a már ismeretes népköltési szövegekhez tartozó dallamok megmentése végett új és rendszeres gyűjtés történjék. Az eszmét választmányunk egyhangulag elfogadta, s a vezetéssel az indítványtevőt megbízta. A néprajzi társaság helyzete azonban eleve is lehetetlennek tüntette föl azt, hogy a szükséges költségeket társaságunk teremtse elő.”

Wlassics Gyula miniszterhez 1896-ban fordultak egy fonográf megvásárlásának kérésével a néprajzi társaság számára, amit egy héten belül meg is kaptak.  Vikár erről így ír: „A gyüjtést, bízva a miniszter jóindulatában, és alkalmasabb vállalkozókat egyelőre nem találván, én magam kezdettem meg, és pedig már előbb, ugyanazon év decemberében, a nagy magyar Alföldön. Borsodmegye mezőcsáti járásában.”

Még egy fontos szempont miatt volt ő a legalkalmasabb személy abban a pillanatban a munka megkezdésére. Vikár főállásban akkoriban parlamenti gyorsíróként dolgozott, ahol a Gabelsberg-Markovits-féle gyorsírás maga által továbbfejlesztett változatát alkalmazta. Ezt a tudását kamatoztatta a népköltészeti szövegek följegyzése során is: „a folklorista gyűjtés nem lehet el azon eszköz nélkül, mely a legrövidebb idő alatt a legtöbb szöveg lejegyzésére képesít és egyszersmind lehetővé teszi, hogy a közlőt előadásában meg ne állítsuk, értem a gyorsírást, még pedig ennek nem mindennapi mértékét. Csakis ennek az eszköznek köszönhetem, hogy már első gyűjtésem során magából Somogyból 60 mesét írhattam le szó szerint, köztük nem egyet, melynek tárgya ugyanaz, csak közlője más, a melyek tehát szépen feltüntetik azt a jelenséget, hogy ugyanazon néphagyomány, ugyanazon a helyen, vagy tőszomszédos helyeken, más-más egyének ajkán mennyire különböző lehet az előadás módjában érvényesülő egyéni sajátságok miatt”

Hátránya volt Vikárnak, hogy nem rendelkezett olyan zenei szakképzettséggel, hogy maga jegyezhette volna le a dallamokat is, ezért azok „kótára tevésével” a múzeumban dolgozó zenei képzettségű Kereszty Istvánt bízták meg. Ezeket a lejegyzéseket, az ún. támlapokat később Bartók Béla revideálta.

Wlassics később is figyelemmel követte a fonográfos népzenegyűjtés eredményeit, s ő nyújtott segítséget azon a téren is, hogy a gyűjtött anyag a Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárában kerüljön elhelyezésre. A múzeum részéről ezt az akkori igazgató, Szalay Imre támogatta, aki néhány évvel korábban már készséggel átvette Vikár Béla Finnországból hozott néprajzi tárgygyűjteményét, amely egyebek mellett hangszereket is tartalmazott

A korabeli dokumentumokból kiderül, hogy Vikár szabadidejében járt gyűjteni, a gyűjtés és a nyers hengerek költségeit előlegezte, s a múzeum költségvetési okokból a felvételeket mindig késéssel vásárolta meg tőle, a gyűjtés üteméhez képest jókora lemaradással. Egy jelentésből kiderül: „a kifogástalan fonogrammon kívül az illető népdal teljes provenientiáját, továbbá szövegét az Osztálynak beszolgáltatni, mely azt tetszés szerint és gyűjtő tulajdonjogának megsértése nélkül, bármikor felhasználhatja és saját közlönyében ki is adhatja”.

A múzeum vezetősége elsősorban a „folklore kutatók” és az „érdekelt körök” számára kívánta elérhetővé tenni a fonogramgyűjteményt, Vikár országszerte tartott előadásairól szóló híradások viszont arról tanúskodnak, hogy eredményeit szélesebb körben akarta népszerűsíteni, „bárki által hozzáférhetővé” tenni.

Vikár új módszere nemsokára nemzetközi sikert is hozott. 1900-ban az Ethnographia Néprajzi hírek rovatában Sebestyén Gyula tollából jelent meg az alábbi közlemény: „A párisi világkiállítás magyar kormánybiztossága a M. Nemzeti Múzeum hozzájárulásával módot nyujtott Vikár Bélának, hogy állami támogatással 500 phonograph-hengerre menő népköltési adalékot összegyűjthessen s gyűjtése eredményeit a kiállítás magyar osztályában elhelyezhesse. Vikár a felgyűjtött dunántúli, alföldi, palóc és székely adalékok nyomán egy térképet is szerkesztett, a melyen az epikai dallamok földrajzi elterjedése és a változatok egymáshoz való viszonya van föltüntetve. A kiállított hengerek a kiállítás bezárása után a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába mennek át s a néprajzi osztály e nemű gyűjteményét fogják gazdagítani”

A kiállítás alkalmából nemzetközi szakmai tanácskozást is rendeztek, amelynek nyomán Jankó János joggal könyvelhette el: „A párizsi világkiállítás alkalmából tartott kongresszusok két irányban is nagy elégtételt szolgáltattak a Néprajzi Osztálynak. A folklor kongresszuson felmerült ugyanis a fonogramm-muzeum eszméje, s míg az egész művelt nyugat legkiválóbb szakemberei azon tűnődtek és vitatkoztak, hogy miképen kellene belefogni a folklore fonografikus felgyűjtésébe, addig Dr. Sebestyén Gyula m. n. muz. s. őr, aki a nevezett kongresszuson a M. N. Muzeumot képviselte, abban a helyzetben volt, hogy jelenthette, hogy a Népr. Tár Magyarországban ez eszmét már megvalósította, hogy Vikár Béla országos gyűjtéseiből máris mintegy félezer hengeren másfélezer dal van felvéve hogy rajta kívül az országban ily gyűjtésekkel már többen is foglalkoztak, s így a művelt nyugat kénytelen volt a kezdeményezés babérját a M. N. Muzeumnak átengedni, amelynek gyűjtései immár mintául fognak szolgálni egész Európában”

A múzeumban nem csak a fonográfhengerek lejegyzései lehetett megtalálni, a Vikár gyorsírásos feljegyzéseit is a kutatók rendelkezésére szerették volna bocsátani. A hengereken ugyanis egy-egy dalnak, balladának 2–4 versszakát rögzítette, a továbbiakat gyorsírással jegyezte föl.

Vikár kutatópontjainak térképre vetítésével megfigyelhetjük, hogy tervszerűen törekedett a nyelvterület egészének átfogására, gyűjteménye mind a négy, később Bartók által meghatározott magyar zenedialektus területről tartalmaz adatmintákat. Fonográfhenger-gyűjteménye új perspektívákat nyitott, többek között a variáns- és dialektusvizsgálatok vonatkozásában is, elsősorban a Párizsban bemutatott térképe révén.

Vikár saját munkáját nemcsak zenei és népköltészeti adalékok gyűjtésének tekintette, figyelemmel követte a zenének a népéletben betöltött szerepét is. Kuun Géza, a Magyar Néprajzi Társaság akkori elnöke szabadon idézve írja le az egyik Vikár-előadásban felvetett gondolatot: „A népdal a népélet valódi mikrokosmosa, melyben örömei, bánata, költészete, hite, babonái, szokásai, emléke a multról, foglalatosságai, vágyai, reményei oly híven tükröződnek vissza, mint a kristálytiszta vízben a napfény”.

Felvételei között énekes és hangszeres felvételek is találhatók, de olyan különleges hangzóanyag is, mint a Bözödújfalui szombatos felvételek.

Vikár mindig méltányolta a nála képzettebbek munkájának magasabb tudományos értékét, de azért nem állt félre: „1905 után 5–6 évig Bartókkal és Kodállyal – megosztva a megyéket – fonografált, írta Volly. Ezidőben már megtehették, mert több gépe volt a múzeumnak. Néhány megyét egymaga vállalt Vikár, így Erdélyben Brassó és Hunyad megyében csak ő járt egyedül, Kolozs, Maros-Torda és Udvarhely megyében pedig túlnyomó részben ő gyűjtött. Udvarhely megyében egymagában 35 községben járt, jórészben gyalog, hiszen a székely körvasúton kívül semmiféle vonat nem közlekedett Erdélyben. Az övé maradt Vas megyével és természetesen a szülőmegyével, Somoggyal szinte az egész Dunántúl”.

Mivel a felvételek adatainak összes dokumentuma (hangfelvétel száma, adatközlés helye, ideje, adatközlő neve, életkora, kottás lejegyzés, gyorsírásos versszakok stb.) nem került egy helyre, az adatok egyesítését a több intézményben őrzött dokumentumok mellett a gyűjteményre vonatkozó levéltári adatokat, korabeli sajtóközleményeket, személyes visszaemlékezéseket is felhasználva Sebő Ferenc végezte el, melyet kiadványban is megjelentetett.

A Néprajzi Múzeum Népzenei Gyűjteményében MH (múzeumi henger) 1-es számmal kezdődik Vikár fonográfhengeres gyűjtése. A mintegy 782 henger közül 117 törött, 25 db hiányzik, amely közül pár az 1900-as Párizsi Világkiállításon tűnt el. Az ő, és Márton fiának gyűjtéseiből kb. 2400 dallamot őriz a Néprajzi Múzeum.

A gyorsírásos gyűjtőfüzeteket jelenleg az MTAK Kézirattár Ms 1055/9-26. tétele tartja számon. A gyorsírások áttételei közül a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában EA 2299 számon található egy 885 lapból álló kéziratos szöveggyűjtemény, áttételek, másolatok vannak az ELTE folklórtanszékének könyvtárában, KI 1-24-ig, és az MTA Zenetudományi Intézetének Népzenei Osztályán.

Vikár Béla gyűjteményének létrejötte mind módszereit, mind a gyűjtött anyag mennyiségét tekintve világraszóló teljesítmény volt. Legfőbb értékét a beszédsebességgel alkalmazott gyorsírásnak (stenografia) a hangrögzítéssel (fonográf) történő kombinálása jelenti. A gyűjtemény értékét növeli, hogy Európa egyik népzenei szempontból különösen gazdag régiójának kultúráját dokumentálja a századforduló táján – fontos azonban kiemelni, hogy interdiszciplináris jelentőségű gyűjtésről van szó, amelynek anyaga a zenetudósokon és a néprajzkutatókon kívül joggal tart számot a tudománytörténészek és a nyelvészek érdeklődésére is (így például éppen Vikár vette észre elsőként, hogy a népzenében is léteznek dialektus-jelenségek).

Forrás: Pávai István: Népzenei Gyűjtemény. In: A Néprajzi Múzeum gyűjteményei. Főszerkesztő: Fejős Zoltán, Néprajzi Múzeum. Budapest, 2000. 814–851.

Ajánlás: Pávai István írása az etnofotó blogon Vikár Béláról: Rajzoló masina és danoló gép  https://etnofoto.neprajz.hu/index.php/2023/04/14/rajzolo-masina-es-danolo-gep/