Volly István – a katolikus népénekek gyűjtője

Az 1920-as években Lajtha László köré fiatal népzenekutatók csoportosultak, akik egyetemi óráik mellett önkéntes alapon dolgoztak a múzeumban. Ők a Zeneakadémián mind Kodály tanítványok voltak, a múzeum népzenei osztályára pedig bejártak megismerni a gyűjteményt, és tanulni Lajthától népzenei lejegyzést. Lajtha mellett egyszersmind ösztönzést és segítséget kaptak első gyűjtéseikhez is. Elsőként Veress Sándor, majd Domokos Pál Péter, nem sokkal később pedig 1929-ben Volly István is bevonódott a múzeumi munkákba, ahol aztán 1939-ig dolgozott.

A népzenei gyűjteményben ez időben is folyt a fonográffelvételek újrahallgatása és lejegyzése, a korábbi kották átnézése, valamint a helyszínen lejegyzett dallamok másolása. Ezeket a kottákat tisztázták és kartonlapra ragasztották, az így készült ún. ’támlapokat’ pedig leltári számmal látták el. Volly így emlékezett vissza erre a munkára:

„Lajtha László vezetésével az 1930-as években folyt a teljes anyag revideálása, a lejegyzések ellenőrzése, újabb gyűjtésekkel kiegészítése. Balla Péter, Veress Sándor és Volly István, mint „segéd” dolgoztunk heti két délelőtt. Ilyenkor a folyosóra kihallatszott a fonografálás: „bömbölő szobának” nevezték a kis műhelyt, és a folyosó legvégére száműzték. […] Bartók néha megjelent a „bömbölő szobában”, és Lajthával beszélgettek. Az ő népdal-lejegyzéseik valóban az emberi fül által elérhető végső határt jelentették. A népdalok, másolatok Bartókhoz vándoroltak, az Akadémiára.”

Lajtha javaslatára fordult a figyelme az egyházi népénekek és dramatikus népszokások kutatása felé, és ezirányú érdeklődése a későbbi pályáján is meghatározó maradt. „Mesterem jó humorával hamarosan feltüzelt ilyenképpen biztatva: "Én unitáriusként nőttem föl, Balla Péter és Veress Sándor /akik akkortájt velem együtt dolgoztak Lajtha mellett/ protestánsok, de maga, édes fiam, pápista. Gyűjtse hát a katolikus népénekeket, ezt még úgy sem gyűjti senki sem!...” 

Első terepmunkáját szülőfalujában, Peregen végezte. Ennek eredménye az 1931-ben megjelent tanulmánya, melyben peregi karácsonyi népénekeket közöl. „Egy éven át legalább tizenkétszer hazautaztam a szülőfalumba, és már előre leleveleztem paraszténekesekkel, hogy minden veszendő karácsonyi éneket énekeljenek el nekem, fonográfomba, vagy lejegyzésre. Fekete István, Joó Jánosné, Répás János és felesége, Gránics Péter voltak leghűségesebb közlőim, az akkori 80-70-50 évesek.”

A téli népszokások énekanyagának további kutatásában Bartók Bélától is segítő ösztönzést kapott, melyre így emlékezik: „Román és szlovák népdalokat is gyűjtött Bartók, és 1935-ben megjelentette a Melodien der Rumänischen Colinde […] című könyvét 484 román karácsonyi-újévi énekkel saját költségén, német nyelven, Bécsben. Számunkra meglehetősen drága könyv volt, a múzeum tudósai egy-egy példányt vettek. Mi fizetés nélküliek csak néztük, de Bartók, mikor meglátta, hogy karácsonyi énekek gyűjtésével foglalkozom, másnap az asztalomon volt a könyve, Lajtha jegyzetével: „Vollynak küldi Bartók."  

A katolikus népénekek  kérdésével foglalkozott doktori disszertációjában is (’101 Mária-ének’ c.), amelyet a Szegedi Tudományegyetem néprajz szakán Bálint Sándor vezetése alatt védett meg 1948-ban. Ennek alapját az ekkorra jelentős mennyiségűvé – 2000 dallamnyira - bővült  gyűjtött anyaga jelentette. Habár eredményei a népzenekutatás számára nem voltak ismeretlenek, szélesebb körben való terjesztésére nem vállalkozhatott. Doktori értekezése és az ezzel közreadott dallamgyűjtemény sok évvel később, 1989-ban ‒ szinte eredeti formájában, csupán kisebb változtatásokkal ‒ került újrakiadásra a ’Karácsonyi és Mária-énekek’ c. kötet második részeként. A kötet két témakör szerint csoportosított énekanyaga időbeliségében is eltér. Míg a Mária-énekek gyűjtését 1948-ban lezárta, addig a karácsonyi énekeket az utolsó időkig kutatta. Ez tükröződik abban is, hogy az első rész nemcsak a puszta énekhagyományt közli, hanem kísérletet tesz az énekeknek a nép életében játszott szerepét, ünnepi szokásaiban jelentkező funkcióját is bemutatni.

Az 1930-as években megindultak azok az új folklórmozgalmak, köztük a legjelentősebb, a Gyöngyösbokréta országos mozgalma, amelyekkel a népzenegyűjtők új nemzedéke akarva vagy akaratlanul szakmai kapcsolatba került. Az 1931-től évente, a Szent István-napi budapesti ünnepségek alkalmával az ország minden területéről érkeztek hagyományőrző, falusi csoportok, akik nagy közönség előtt, színpadon mutathatták be táncaikat, dalaikat, szokásaikat. A kezdeti években a Néprajzi Múzeum igyekezett szakmai háttérként állni a mozgalom és az ünnepségek megszervezése mögött. A múzeum munkatársai közül többek között Volly István is éveken keresztül aktívan segítette a mozgalmat.

Volly népzenekutatóként igyekezett kihasználni a Gyöngyösbokrétás események lehetőségeit és több, Budapestre érkező csoporttal készített felvételt fonográfra. Ezek a gyűjtései és a múzeumba került hengerek nem jól adatoltak, de néhány bokrétás csoportról biztosan tudhatjuk, hogy készültek velük felvételek. Volly egyik írásában említi az 1931-ban történt felvételezést: „A Bezerédi utcai iskolában egy-egy tanteremben szalmazsákokon kapott szállást a csapat. […] Idesereglettek a pesti rokonok, itt szolgáló katonafiuk, a népdal- és himzésminta-gyüjtő tanárok, tanárnők, és zsongott az iskolafolyosó a vidékiekkel barátkozó pesti nép seregétől. Itt készültek fonográffelvételeink is. A táncfilmezésre kivittük a bokrétás csoportokat a Néprajzi Muzeum udvarára, ahol zavartalanul filmezhettünk a napfényben.” Ezekről a népzenei gyűjtésekről a nagykállói csoporttal készült egyik hangfelvétel bemondása is tanúskodik.

Volly termékeny gyűjtő volt, fonográffal felvett népzenei anyagai is jelentős számúak. Jelenleg a múzeum gyűjteményébe 130 db hengere került be (NM MH 4261–4304, 4362–4371, 4547 (?), 4647–4727), melyeken több mint félezer dallamnyi felvétel található. Ennek legnagyobb részével azonban csak a legutóbbi években gyarapodott a Hangtár gyűjteménye – bonyolult és kalandos úton.

Mivel helyszíni gyűjtéseit Volly saját felszerelésével végezte, fonográfhengerei sokáig nem is kerültek be a múzeumba, saját tulajdonában maradtak. Mind a viaszhengereit, mind lejegyzéseit és néprajzi tárgyait is otthonában tárolta. Ezt az anyagot 1949-ben a Néprajzi Múzeum szakértőinek véleménye alapján védetté nyilvánították. Az ekkor készült lista szerint Volly fonográf­henger-gyűjteménye 157 darabot tartalmazott; ebből 140 népzenei anyag, 10 darab „meghatározandó”, további 7 pedig üres vagy csiszolt henger volt. Bonyodalmat okozott, hogy a múzeumba az 1940-es években bekerült a kutató 52 fonográfhengere (MH 4261–4304 és NM H 4362–4371 jelzeten), és 114 kottányi felvétel nélküli dallamlejegyzése. Sokáig kérdés volt, hogy ezek a hengerek beletartoznak-e a 1949-ben összeírt állományba, vagy Volly már korábban beadhatta a múzeumba; később sikerült kideríteni, hogy ezek nem részei a Volly lakásán őrzött gyűjteménynek. Közülük viszont 20 beleltározott henger – melyeknek lejegyzésük sem volt – elveszett, és hollétükre semmilyen feljegyzés nem utalt.

Volly fonográfhengerei a következő évtizedekben különböző intézmények között vándoroltak. 1979-ben az MTA Zenetudományi Intézetbe került gyűjtéseiből mintegy 81 viaszhenger. Mivel azonban volt közöttük múzeumi leltári számot viselő példány, az anyag 2018-ban visszakerült a Néprajzi Múzeumba. Volly gyűjteményének másik 60 hengere az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárába került. Később ezutóbbi hagyatékrészből került elő Volly soha át nem játszott és a múzeumban elveszettnek hitt 20 darab leltározott hengere is.

A fonográfhengerek kalandos útját ily módon és nem minden talányt kizárva sikerült tisztázni, a megtalált hengerek digitális átjátszása és mentése pedig végre megtörténhetett.

Felhasznált irodalom:

Pálfi Csaba: A Gyöngyösbokréta története. Tánctudományi Tanulmányok, 1970. 115‒161. o.

Pálóczy Krisztina: Az intézményi együttműködés szerepe a magyarországi népzenekutatásban. In: Amerre én járok‒Tanulmányok a 70 éves Pávai István tiszteletére. ELKH, Budapest, 2021.

Volly István: A Gyöngyösbokréta indulása. Tánctudományi Tanulmányok, 1977. 343‒368. o.

Volly István: Bartók dokumentumok. Új Írás, 1989. 9. sz. 3-24.)

Volly István: Karácsonyi és Mária énekek. Szent István Társulat, Budapest, 1982.