Ellenpedagógia a tóparton

"Örök törvény, hogy amit meg tudunk nevezni, attól már nem is félünk, azzal szabadabban bánhatunk, magunkénak érezhetjük. Mindez nemcsak a tárgyakra, de személyekre, gyerekekre is vonatkozik."
(Leveleki Eszter)

Milyen volt a reformpedagógia és a magánoktatás a második világháború előtt? Hogyan tolerálták az alternatív nevelési módszereket a különböző diktatórikus rendszerek? Mikor alakultak gyerekköztársaságok? Milyen volt a bánki időszámítás? Mi az a klasszság? Kik hordták a medvesapkát? Ki volt Leveleki Eszter? A Néprajzi Múzeum Ellenpedagógia a tóparton című kiállítása a Bánkon negyven éven keresztül, 1938 és 1978 között folyamatosan működtetett magánnyaraltatás feldolgozását és bemutatását tűzi célul, az önmuzealizálás és az önarchiválás emlékezési stratégiára építve.

A bánki nyaraltatást Leveleki Eszter indította, aki a háború előtti reformpedagógiai gyakorlatok szellemében alakította ki nyári táborait, és különös hangsúlyt fektetett a spontaneitásra, az individuális és közösségi kreativitásra, a közösség "együttes élményformáló" erejére. A háború után a résztvevők többségükben középosztálybeli családok gyerekei voltak, ahol sok családban a szülők, a nagyszülők a holokauszt áldozatai és túlélők. Az 1950-es évektől a hivatalos pedagógia és az úttörőtáborok mellett, illetve ellenében a bánki nyaraltatás egyfajta pedagógiai kísérlet is volt, amely a korszakra jellemzően informális, féllegális módon szerveződött, erős személyes kötelékeken alapuló kisközösségként működött. A kutatást az AnBlokk Egyesület 2011 februárjától induló Ellenpedagógia a Kádár-korszakban című kutatási programja indította el, amely az államszocialista évtizedek egy sajátos szerveződését tárta fel. A kiállítás az Egyesület és a Múzeum együttműködésében valósul meg, további kutatók és tudományos területek bevonásával, az eddigi kutatási eredmények és a táborok magánarchívumokban található tárgyi emlékeinek értelmező bemutatásával, térre és vizuális nyelvre, vagyis kiállításra való fordításával.