Poklada

A mohácsi busójárás tárgyai 2006. febr. 3. - 2006. febr. 26.
A magyarországi farsangi hagyományok között megkülönböztetett jelentősége van Mohács sokác (horvát) eredetű lakosai körében kialakult alakoskodó szokásnak. A farsangi időszak utolsó hetében megtartott, tradicionális ünnep, a poklada (farsang) busójárás néven vált széles körben ismertté, egyúttal idegenforgalmi látványossággá is.

 

A szokás főszereplői, a busunak nevezett férfiak szőrével kifordított báránybőr öltözetben, fejükön ijesztő hatású, rikító színekkel festett faálarcban vonultak házról házra. Jövetelüket zajkeltő eszközökkel és rituális bao-bao kiáltással kísérték. Az alakok démonikus megformálása, különösen a fából faragott maszkok, a szokás egyes szertartásos elemei a magyar népszokásokban kevéssé ismertek. Talán a betlehemes pásztorjátékokhoz állnak a legközelebb. Párhuzamokat, hasonló szokásformákat inkább az alpesi stájer területen, a Balkánon, illetve a magyar nyelvterület keleti határain kereshetünk. A félelmet keltő alakok szokatlan látványa, a kilétüket elfedő szereplők titokzatossága máig egzotikus hatást kelt a kívülállókban; a szokás népszerűségét elsősorban ez adja.

A szokásforma különböző részleteit, egyes összetevőit boncolgatva a mohácsi busójárás egy tágabb földrajzi terület, a délkelet-európai térség tradicionális kultúrájának téli, tél végi szokásköréhez sorolható. Keverednek benne az óeurópai télbúcsúztató mágikus eljárások, varázsló szertartások és a későbbi korok farsangi mulatozásait jellemző elemek.

A mohácsi busójárásban rejlő kulturális értékek és a belőle származtatható különféle lehetőségek felismerése a 20. század elején következett be. Ekkor maga a szokás, különösen legfőbb jellemzője, a faragott maszkok viselése már kiveszőfélben, elhalványulóban volt.

A sokác farsangi játék újjáélesztésének, idegenforgalmi látványossággá formálásának több állomása, periódusa különböztethető meg. Más és más célokkal, eszközökkel, ideológiai háttérrel próbálták meg a helyi közösség szervezésével továbbvinni életét. Ennek során nemcsak számos új tárgyi elemmel gazdagodott a busójárás, de eközben teljesen el is vesztette hiedelemtartalmát és rituális formáját. Az új, karneválszerű felvonulásnak megfelelni akaró látványosság, a performance-jelleg lépett előtérbe. Mindennek hatását fokozta a média bekapcsolódása, különösen az 1950-es évektől meginduló filmforgatások és tévéközvetítések. Alapvetően két markáns törekvés igazolódik a mai mohácsi busójárásban. A vasárnap zajló nagy rendezvényen, amelyre a turisták is jönnek, a város mutatja föl kultúráját. A keddi összejövetel bensőségesebb, kevesebb látogatóval járó eseménye pedig inkább a helyi közösségen belüli reprezentáció kifejeződése.

A mohácsi busójárás fennmaradt tárgyi emlékanyagának legrégebbi darabjaival a Néprajzi Múzeum rendelkezik. A gyűjtőknek sikerült néhány régi, már a használatból kikopott, a 19. század során készült faálarcra szert tenni. Ma ezek képviselik a busóöltözet legértékesebb tárgyait. Ugyanebből az időből származnak a zajkeltés eszközei, a kereplők is; ezek mellett használtak még kolompokat, melyeket az oldalukon lógatva, kötélre fűzve viseltek.

A két világháború közötti évtizedekben, a helyi idegenforgalom fellendülésének reményében, a városi vezetés is felkarolta a szokást. Ekkor már jelmezversenyeket is rendeztek. Az egyöntetű, hagyományos busóöltözet mellett egyre nagyobb szerepet kaptak az egyéni összeállítások, a különféle farsangijelmez-kreációk. A múzeumi gyűjtemény újabb készítésű tárgyai már ezt a törekvést mutatják. A tárgyak jelentős része egyetlen faragótól, Salga Istvántól származik, aki az 1950-es években kezdett maszkokat készíteni. Álarcait nemcsak a helybeli, a busó műsorban felvonuló szereplők használták, de az idelátogató turisták is vásároltak tőle. Korai maszkjai a hagyománytól elrugaszkodott, fantáziadús képzeletbeli lények, groteszk figurák; a később, szinte sorozatban előállított darabok pedig újra a régi formákat idézik, csakúgy, mint a szuvenírnek készült, busót ábrázoló kis faragványok.

Rendező: Szojka Emese