A szandál

Lépjünk egyet előre: hello tavasz, helló nyár! Próbáljunk meg úgy tenni, mintha már nem télikabátban járnánk. Mintha a csizmák és a téli bakancsok már hetek óta a szekrény tetején pihennének bedobozolva. Mintha rövidnadrágot vagy virágos pörgős szoknyát hordanánk - ha esik, ha fúj. Mintha. Mintha. Ilyenkor már vége a téli leárazásnak, idén a húsvéti ajánlatokat is hamar megúsztuk, így aztán a boltokban a tavaszi és a kora nyári termékek kerültek az első polcokra. Tegyük mi is meteorológiai tavaszt a múzeumi raktár első polcára, és válasszunk áprilisra egy igazán jókedvű műtárgyat: az áttetsző, csillogós, műanyag strandszandált.

A szandál formája emlékeztet a klasszikus férfiszandálra: arra a bőrszalagokból fűzött, lukacsos, orr részén mégis zárt (hogy ne csúszkáljon benne a lábfej?) szandál-cipő átmeneti formára, ami a nagypapákkal egy korú. Az emlékezetből felidézett képen egy sötét- vagy rozsdabarna színű bőrszandál látható, bőr- vagy gumitalppal, fém kapoccsal, szürke zoknis férfi lábon. Változataiban, de sokunk fejében él ez a kép. És még ma is látható. Az áttetsző műanyag női változat egészen olyan, mintha az "igazi" szandál másolata lenne: egy koncepciójában és formájában azonos, életnagyságú modell. De valóban az?

A műanyagok kora ifjú korukban, a 19. század végén és a 20. század elején gyakran voltak beugrósok a tárgykultúra színpadán. A sötét bakelit szeretett ébenfának látszani, a világos aminoplaszt elefántcsontnak, a vulkánfíber állatbőrnek, a galalit állati szarunak. Majd jött az üveg- és porcelánhatás, a márványminta és így tovább. A műanyag szinte mindent tud. Mindenre alkalmas. Hiába is kárhoztatjuk. Pont olyan, amilyenek mi vagyunk. Ha okosak vagyunk: okos; ha buták vagyunk: buta.

De ez az áttetsző női szandál több puszta formai utánzatnál: olyan, mint egy üde tavaszi mosoly. Nyilvánvaló játék az anyaggal, a formával, a technológiával, a színnel és a színtelenséggel. Áttetsző lábbeli, mégsem üvegcipő. Olyan, mintha több darabból volna fűzve, de nem. Olyan, mintha varrva volna, de nem. Mintha több részből állna, pedig még az sem. Belebújunk, mégis látszik benne a láb. Ráadásul: "Nagyon jól néz ki piros csillogós körömlakkal" - ahogy a szandál egykori tulajdonosa, Katarina Šević képzőművész írja. "Ez pont olyan strandszandál, amilyet kiskorunkban hordtunk, de amely mára már letűnt. Kár, mert ma is nagyon jó, szép és hasznos volna. Ugyan én most nem strandra, hanem városi hordásra kerestem, mert szerintem tök jól néz ki." A történet a kétezres évek elején játszódik Budapesten, a gyerekkori emlék pedig az egykori Jugoszláviát idézi, a köves, sünös tengerpartot. A műanyag strandszandál ott elmaradhatatlan kellék volt, akárcsak halásznak a gumicsizma: óv és véd, praktikus és strapabíró. De hogy kerül a strandról a nagyvárosi flaszterre? "Kilencszáz forintért vettem. És nagy méretben is lehetett kapni (?) De sajnos egész nap hordani nem túl kényelmes." Hm. Lehet, hogy mégiscsak üvegcipő? Egy PVC-ből készült beugrós, vidám, április műtárgy. Mert ilyen kikacsintásokra minden múzeumi gyűjteménynek szüksége van.

A szandál 2005-től van a Néprajzi Múzeumban. Először a 2006-os műanyag-kiállításon szerepelt, most pedig a TÁRGYAS_RAGOZÁS című tanulmányi kiállítás Viselet témakörében látható. Aki nem hiszi, járjon utána!

Szandál
PVC
gyártó: MC, Olaszország, 2005
9x27x6 cm
Néprajzi Múzeum Textil- és viseletgyűjtemény; ltrsz.: 2012.27.1.1-2
fotó: Sarnyai Krisztina
szöveg: Frazon Zsófia