Habverő: a kamrától a múzeumig

 

Mit tudunk elmondani egy olyan, közelmúltbeli hétköznapi tárgyról, amiről látszólag nem tudunk semmit? Vagy éppen csak valamit. Mitől és miként válhat mégis izgalmas, akár egy korszakot jellemző, kontextussal rendelkező, jelentéssel telített hétköznapi tárggyá? A kérdésekre egy lehetséges válasz: hogy azoknak a kontextusok segítségével, amelyeket más tárgyak vonnak köré. Ez nem az egyetlen járható út, de akár segítheti is a nyomozást. Nézzünk egy példát!

A képen látható elektromos habverő - több más, a hónap kortárs műtárgya sorozatban közölt tárgyhoz hasonlóan - a műanyag-kiállítás 2005-ös önkéntes tárgybehozása során került a Múzeumba. A tárgyak eredeti tulajdonosa (Urbán Klára) a felhívás hírére rengeteg tárgyat szedett össze otthonról: jellemzően háztartási eszközöket, konyhai és lakásdíszeket. Ezekből több látható volt a kiállítás anyag-technológia termeiben, illetve a felhalmozás témakör időkubusban, és ezek megjelentek a kiállítás katalógusában is. Ezek a tárgyak nagyrészt a hatvanas évekből származtak, vélhetően abból a korszakból, amelyben családi háztartásukat modernizálták. Mára viszont ezek az eszközök kikerült a használatból, annak ellenére, hogy működőképesek és nagyrészt épek voltak. Tehát nem váltak szemétté. Jól ismerünk kamrákat és sufnikat, amelyek akár több évtizednyi, használatból kikerült tárgyat is felhalmoznak, egymásra rétegegezve az idősíkokat. A habverő is egy ilyen helyről származik: a használaton kívüli, működőképes tárgyak különös birodalmából, amelyet a praktikus szempontok (modernizálás, eszközváltás, fogyasztás) mellett érzelmi viszonyulások (emlékek) hoznak létre.

Urbán Klára Budapesten született, ma is itt él. 2005-ben gyógypedagógusként dolgozott, és kevéssel nyugdíj előtt állt. A Múzeumba felkészülten érkezett: otthon összeállított, kézzel írott listát mellékelt a tárgyakhoz, megnevezéssel, ahol valamiféle emléke is volt a tárgyról, rövid leírással. A tárgyleírások a legfontosabb adatok mellett (megnevezés, funkció, korszak meghatározás) személyes megjegyzéseket is tartalmaznak. Kiderül például, hogy édesapja mérnök volt, az ötvenes évek második felében több alkalommal járt Görögországban kiküldetésben, ahonnan (több más mellett) nejlonzoknit hozott ajándékba: "ilyet akkor láttunk először, nagy szám volt, hogy nem fakult, könnyen mosható volt, de inkább az volt a szenzáció, hogy hamar száradt". Behozta a hatvanas évekből származó első napszemüvegét, ami ma már anyagában porlik, mégsem vált szemétté: "Nem volt szívem kidobni saját első napszemüvegemet; talán magyarázat az is, hogy sosem kellett költöznöm, és ebbe a lakásba születtem" - írja. Ebből világosan kiolvasható, hogy a tárgyak megmaradásának legalább két fontos motivációja volt: egyrészt a személyes emlékek, másrészt egy speciális élethelyzet, amely nem kényszerítette hősünket szelekcióra.

Két alkalommal hozott plasztik pakkot a Múzeumba, és mindkétszer hasonló, előre összeállított listával érkezett. A második alkalommal kaptuk meg az elképesztően "szép" és viszonylag korai gyártású elektromos habverőt. Leírásából csak ennyi derül ki: "robotgép - orosz vagy bolgár". A tört fehér, mára megsárgult polisztirol habverőn csak hosszas bogarászás után akadtam rá a bekapcsoló gomb mellett arra a néhány cirill betűre, ami eredetére vall. Szovjet. A tárgy ezen kívül mindenféle márkajelzést nélkülöz. Használója az ötvenes évekre datálta, de formája, anyaga és a funkciója alapján kicsit későbbre, a hatvanas évekre helyezném. Láthatóan és érzékelhetően kora jó minőségű tárgya, felülete, ha nem is teljesen karcmentes, de sima, élei és sarkai a használat ellenére is épek, élesek, csorbulás mentesek. Annak ellenére, hogy nem készült a háztartásukról teljes felmérés, a Múzeumba hozott, használatból kikerülő tárgyak és leírásaik segítségével megfogalmazható, hogy ebben a budapesti, értelmiségi családban az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején fokozatosan beépültek az akkoriban divatossá és népszerűvé váló, egyre inkább terjedő, sorozatgyártott hétköznapi tárgyak. A görög nejlonzoknik mellett magyar, de leginkább szovjet és NDK-s termékek jellemezték a család modernizációs törekvéseit. Ennek rétegeit őrizte meg kamrájuk. De a válogatás a kamrán túli világra is kitekintést nyújt: ugyanis a szocialista országokban a második világháború utáni olajválság ellenére is virágzott a kőolajalapra és vegyiparra épített, hadiiparral is kapcsolatban levő műanyagtermelés. Az ebből a kontextusból kikerülő hétköznapi tárgyak kitűntetett helye volt a konyha: gépesítéssel, modernizálással műanyagosodással.

A kiállításra több habverő érkezett, ami alapján akkoriban megfogalmazódott egy prezentációs ötlet, ami végül a fiók mélyén maradt. Eszerint összeraktam volna egy habverő sort tárgyleírásokkal és egy címmel: Az élet habos oldala. Hiszen a konyha szocialista modernizálása nemcsak a habverést forradalmasította, hanem a fogyasztói kultúra, a kényelem, a házimunkától megszabadított modern nő és modern konyhakultúra látszatát is keltette. Egy olyan világban, ahol már az is nagy szónak számított, ha egy zokni nem fakult ki.

A tárgy kibogozásában tehát segítségünkre lehet az anyag, a szín és a forma, de mindenekelőtt azok a tárgyak, amelyek kulturális kontextust vonnak köré: az egykori háztartásban, a behozott kollekcióban és a Múzeumban. A habverővel egykor egy háztartásban levő tárgyak és a rövid leírások adják az elsődleges kontextust. Az anyag, a használat, az idő, a gazdasági és a politikai kontextus meghatározásában viszont további segítséget nyújt az a Múzeumban felhalmozott alkalmi gyűjtemény, amely a kutatások során jött létre. A tárgykollekcióknak ez a kettősége így egyszerre segít finomítani a képet és a kontextust: amely az etnográfia számára valódi jelentőséggel bír.

Elektromos habverő
Polisztirol, polietilén (?), krómozott vas
Gyártás és forgalmazás helye: Szovjetunió (vagy Bulgária?)
1960-as évek
17x29x7 cm
Fotó: Sarnyai Krisztina
Szöveg: Frazon Zsófia