Egy kortárs szék

Ez a szék bizony egy kivétel: csak egy van belőle. Egyediségét szerzőinek köszönheti, de különcségét még az is tetézi, hogy gyűjteményi megítélése sem tisztázott. A széket az AU Műhely építészei készítették előtanulmányként az októberben megnyitott Székátiratok című kiállításunk apropóján. A múzeum a demonstrációs tárgyak közé emelte ezt a darabot, vagyis nem műtárgyként van kategórizálva. Ez annyit tesz, hogy státuszát tekintve nem vonatkoznak rá olyan szigorú őrzési, műtárgyvédelmi, kezelési és kiállíthatási szabályok. Ez a liminális állapot a tárgy szabadságának záloga. A demonstrációs gyűjteményben olyan tárgyak vannak elhelyezve, melyeket használni is szabad. Ilyenek a múzeum régi kiállításainak elemei, és múzeumpedagógiai eszközök. A Székátiratok című kiállítás kortárs darabjai sem műtárgyak múzeumi nyelvhasználatban, ha azok lennének nem lehetne használatba venni őket. Hogy gondolkodik a múzeum a szerzői tágyakról? 

Ha a választ meg akarjuk találni előbb nézzük meg mi is ez a tárgy. Egy szék, amit az AU Műhely építészei terveztek és készítettek. Egy művészi ambícióval létrehozott tárgy. Rendeltetését tekintve egy használati tárgy, de mégis egy kiállítási tárgyként jött létre, tehát nem hétköznapi használatra vagy munkavégzésre. A keresgélést folytassuk azzal, hogy körülnéznünk a raktárban, ahol a sok szék szunnyad. Mindeközben pedig azon is el kell gondolkodnunk, mit jelent az etnográfia nézőpontjából a szerzőség, a művészet, a hétköznapi és az ünnepi tárgykultúra.

Kezdjük először azzal, hogy is mi található a gyűjteményben. A Bútor- és világításgyűjtemény tárgyai közül 909 darab nevezhető széknek. A gyűjtemény jelenlegi muzeológusa Molnár Tamás etnográfus, aki egy nagymúltú tárgykollekció örököseként viszi tovább a gyűjteményezés elméleti nehézségeit. A múzeumi gyűjteményből a fogalomváltozást, a gyűjteményezés gyakorlatának tudományos paradigmáit és korszakait olvashatjuk ki. A Székképek című, 1999-ben a Néprajzi Múzeumban rendezett kiállításnak, a célja egy tudománytörténeti áttekintés volt egy tárgycsoporton keresztül. A kiállítás katalógusában a gyűjteményezés változó értékítéletéről olvashatunk a 19. századtól egészen a 20. század kilencvenes évének végéig: a 20. századról, mely már ismeri a népművészet és a használati tárgy fogalmait. Láthatjuk, hogy a 19. századi gyakorlatban az erősen díszitett, míves, népművészeti tárgyként meghatározott bútordarabokat gyűjtik, majd a tudomány változásával a hétköznapi, munkában elhasznált tárgyak is helyet kapnak a gyűjteményben. A reprezentációtól, a formalizmustól eljut a társadalmat, a munkavégzést, etnikumot vagy életteret leíró dokumentációs tárggyá. A gyűjteményben így van helye a virágmintától burjánzó szecesszióval keveredett mester keze által készült támlásszéktől egészen a tam-tam székig, ami már egy sorozatgyártott tömegcikk. Elmondható, hogy a múzeum gyűjteményi múltjában van népművészeti alkotás, ács- és asztalosmunka, gyáritermék és házikészítésű darabok is, de elvétve kortárs szerzői tárgyakat is találhatunk. 

A néprajzi kutatás a népművészet körébe azokat a tárgyakat sorolja, amelyeken az esztétikai jellegzetesség, a díszítettség hangsúlyosabb, mint a funkció. A két jellegzetesség: a díszítettség és a használhatóság nem egyértelműen definiálható, és sokszor össze is mosódik. Mindebből  kiindulva a díszítés egyik funkciója a szépség. A díszítés, az ornamens kiemeli a tárgyat a mindennapi használatból, kivételessé, ünnepivé és szakrálissá teheti, hiszen nem mindennap, hanem meghatározott szituációban használjuk. Vonhatunk párhuzamot egy ünnepi viselettel, vagy akár gondolhatunk a tisztaszoba berendezéseire, a székek között pedig a háztartás presztízstárgyára a karosszékre.

A másik kérdés, hogy mit tudhatunk az alkotóról és az alkotói szándékról? A bútorgyűjteményben létezik egy tárgycsoport, amit a népművészet mestere Kapoli Antal, a 20. század elején élő pásztor nevéhez köthető. Munkásságában felfedezhetünk egy egyedi stílust, kézjegyet. Sőt alá is írja, vagyis szerzői jeggyel látja el a munkáit, melyek mind használati tárgyak, művészi intencióval vezérelve. Műtárgy vagy használati tárgy, hol válik el a határ? Kell-e keresni ezeket a határokat? Hiszen a gyűjtemény számára a disztelen fatuskó, amit ülésre használtak, ugyanúgy féltve őrzött műtárgy, miközben használója számára egy szükségében széknek kinevezett fadarab volt. A néprajz esetében a művészi szándékkal szemben a kor, a használat mikéntje és a használó története, ami értékesíti az értéktelent. 

William Morris az art&craft teoretikusa és iparművésze, a 19. századi utópista szocialista gondolatok elfeledett szerzője a díszítést a munka örömeként határozza meg. Morris a készítő szempontjából gondolja el a tárgyalkotás folyamatát az iparosuló termelés kritikájaként. Szerinte a díszítés, az ami visszaadja a szerző szabadságát, aki sokszor nehéz fizikai munkával készít el egy tárgyat. Ebből a szabadságból fakad a nehéz munka öröme. A díszítés ekképp egy harmadik kategóriával bővült. A művészettörténettel ellentétben az etnográfia nem a kivételt, nem az egyedit, és nem az egyszerit keresi, hanem a hétköznapit, a névtelent és az általánost. Mégis akkor Kapoli Antal, miért nem az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében kap helyet? Talán mindez csak tudományos nézőpont kérdése és nem a tárgy létjogosultságáé. Hiszen a néprajznak nem csupán az a dolga, hogy a paraszti életet vizsgálja, és a művészettörténetnek sem az, hogy csupán a polgári szerzőt.

A szerző, úgymint a használó a néprajzi vizsgálódás tárgya, és ez fordítva is igaz, a művészetekre. A kortárs tárgykultúrában az idő rétegének hiányában még komplexebb  a kérdés vizsgálata. Kortárs székünk sorsa még tisztázatlan, egyéb konklúzió híján álljon itt egy cseppet sem megnyugtató, de annál viccesebb mondat, amit nemrég hallottam a múzeumban:

Amit a galambszarból kell kiszedni a helyszínen, az az etnográfusé és amit nem, az a művészettörténészé. De a világ változik! : ) 
 

szöveg: Zsoldos Anna
tárgy: AU Műhely, bőrös gyalogszék
fotó: AU Műhely