Városi szánkózás mint elfelejtett tapasztalat

A Néprajzi Múzeum 39 szánkót őriz különféle tematikus gyűjteményekben. A Halászatgyűjteménybe a gyűjtögetés és a halászat téli eszközeként, a Közlekedésgyűjteménybe mint téli közlekedési eszköz, a Szokás- és játékgyűjteménybe mint gyerekjáték, az Ázsia- és Európa-gyűjteményekbe mint nemzetközi párhuzam kerültek be. Közülük ez az egy darab készült műanyagból, a többi fából, egyedi, kézműves megoldásokkal.

A piros műanyag szánkó, más néven bob, egyetlen gyűjteményi szánkóhoz sem hasonlít. Legközelebbi rokonságot a műanyag gyermekfürdető kádakkal mutat. A Múzeum Szokás- és játékgyűjteményének műtárgya, és a 2006-os műanyag című kiállítás tárgygyűjtése során lett a gyűjtemény része. Eredeti tulajdonosáról és a szánkó mindennapjairól nem tudunk semmit – holott a kortárs használatból múzeumba került tárgyak esetében a saját tapasztalat és a személyes elbeszélés a legfontosabb jellemzők. Ha ezek hiányoznak, hogyan lehet mégis izgalmas és hasznos múzeumi forrás? Milyen történeteket lehet vele elmesélni?  

A bob héjszerkezetű, műanyag szánkó, általában kormány- és/vagy fékszerkezettel. A bobozás mint sportág a 19. század végén, Svájcban született. Az elnevezés a bobbing (lengetés) szóból származik: a versenyzők induláskor előre-hátra mozgatják a szánt, így rugaszkodnak el, majd egy ehhez épített hó- és jégcsatornában siklanak. A versenybob eleinte fából, majd fémből és speciális műanyagból készült. Hétköznapi változata lényegesen egyszerűbb, viszont teljesen eltér a hagyományos „sítalpas”, léces szánkótól.

A piros bob a műanyag kiállítás „Termelés” termében szerepelt: a műanyaggyártásban a bordázás és a peremezés megoldására volt példa. A rugalmas polipropilénből fröccsöntéssel készített bob ugyanis a visszahajlított peremnek köszönhetően erőssé válik, míg az alján kialakított bordákon remekül csúszik. A formatervezés tehát – az esztétikai szempontok mellett – a funkcionalitást szolgálja. A fekete ergonomikus ülőfelület pedig kényelmes.

A lomtalanításból a múzeum gyűjteményébe nem vezet egyenes út: az „utcai turkálás” nem bevett néprajzi módszer – ámbár nem tiltott tevékenység. A funkciójukat vesztő tárgyak gyűjtése azonban széles körben elfogadott: néprajzkutatók gyakran jutottak hozzá ilyenekhez falusi házak padlásairól. Ezekben az esetekben keveset vagy semmit nem tudunk a tárgyak használatáról. Csak funkcióvesztésük a biztos. A piros bob is erre a sorsra jutott. De vajon miért?

A globális felmelegedés és a klímaváltozás radikálisan csökkentette a havazást, a hóval borított téli napok számát. Ez pedig befolyásolja téli tapasztalatainkat is. Mára rengeteg gyerek nőtt fel anélkül, hogy szülei szánkón húzták volna óvodába vagy iskolába. Pedig az milyen klassz! Sportoláshoz persze kereshetünk havas tájat – de utazással. A családi fotóalbumokban szinte biztos, hogy találunk legalább egy fotót az 1970-es, 1980-as évekből, amelyen derékig érő hóban kis folyosót vágva felnőttek szánkón húznak gyerekeket maguk után. Az 1990-es, 2000-es évekből azonban nem nagyon vannak ilyen képeink. Néhány évtized alatt eltűnt az életünkből a városi szánkózás. Felnőtt egy generáció, akiknek a háztartásából teljesen indokoltan hiányzik a szánkó. A piros bob tehát hiába menő és modern, a világ átalakulásával párhuzamosan funkcióját vesztett kortárs tárgy. Múzeumi léte azonban nemcsak a havas telekre való emlékezés nosztalgiáját indítja el, hanem kortárs társadalmi jelenségeket is láthatóvá tesz: a globális felmelegedés ugyanis közvetlen hatással van a hétköznapi tárgyhasználatra, ezen keresztül a design és a mindennapi élet kapcsolatát is formálja.

szöveg: Frazon Zsófia
fotó: Garai Edit

NM 2021.34.3
Készítés: 1984
Használat: 1980–90-es évek