A Néprajzi Múzeum azték kori mozaikmaszkja

 

A 16. század első felében késhegyre menő teológiai és tudományos viták folytak arról, hogy a katolikus királyok által felfedezett és meghódított új földrészen talált lényeket minek tekintsék. Emberek-e egyáltalán – hiszen nem szerepeltek a Bibliában – s ha igen, akkor hova sorolják őket: a teljes vagy korlátozott értelemmel bírók közé. A vitában résztvevők közül – aligha meglepő módon – olyanok érveltek az indiánok emberi mivolta és más embereket is megillető jogai mellett, akik részt vettek térítésükben, s így megismerték kultúrájukat.

Történt ez különösen azt követően, hogy 1521-ben meghódították Mexikót és megdöntötték az Azték Birodalmat. A birodalom fővárosának vízre épült palotái és piramisai lenyűgözték a spanyol conquistadorokat, a Cortés által Európába küldött kincsek pedig magát Albrecht Dürert. Hasonló tárgyakat hoztak magukkal a pápai udvarba érkező domonkosok is, köztük Domingo de Betanzos 1532-ben, akik azok magas mesterségbeli tudásról árulkodó színvonalával kívántak érvelni az indiánok képességeiről szóló vitában. E tárgyak között voltak különböző anyagokkal, különösen türkizzel borított mozaiktárgyak, pajzsok, fülkorongok, áldozati kések markolatai és mindenekelőtt maszkok. Nem véletlenül kerültek a domonkosok révén Európába, hiszen fő készítési területük, a Mexikói-medence és az azt dél felől szegélyező mai Puebla és Tlaxcala állam, illetve Guerrero és Oaxaca egy része a dominikánusok működési területére esett.

Mozaikmaszkok lelőhelyei Közép-Mexikóban
Mozaikmaszkok lelőhelyei Közép-Mexikóban

Ezek képezték tehát az Európába került mozaiktárgyak első hullámát, és mindmáig megtalálhatók a római Pigorini, a londoni British és a bécsi Welt Múzeumban. A 19–20. század fordulójától aztán olyan darabok kezdtek feltünedezni múzeumokban és magángyűjteményekben, amelyek illegális ásatások során, gyakran minden információ nélkül kerültek napvilágra, majd a 20. század második felétől következtek azok a leletek, amelyeket régészek tártak föl, így ismert származási helyük és leletkontextusuk.

A Néprajzi Múzeum mozaikmaszkja a második csoportba sorolható, 1973-ban csere útján került a múzeum birtokába.

Mozaikmaszk, Néprajzi Múzeum, ltsz. 74.2.9
Mozaikmaszk, Néprajzi Múzeum, ltsz. 74.2.9

A leltárkönyv mindössze annyit rögzít, hogy fából, türkizből és kagylóból készült, továbbá a mexikói misték kultúrához tartozik, amelyet az i. sz. 10–13. századra kelteznek. Évtizedeken keresztül mindössze ennyi volt tudható róla, és az is fölmerült, hogy hamisítványról van szó. Fából faragott hátlapja ugyanis túl jó állapotúnak tűnt ahhoz, hogy földből előkerült régészeti leletnek tekintsük, és ugyanerre utalt mozaikborításának csaknem ép volta is.

Ebből fakadóan kézenfekvő volt, hogy készítésének korát állítsuk annak a vizsgálatsorozatnak a középpontjába, amelynek a tárgyat alávetettük. Első lépésként a hátlapként szolgáló, ívesen megfaragott falap fajtáját és korát kívántuk meghatározni. A leválasztott minták szerint a hátlap i. sz. 1492 és 1653 között égerfából készült. Tekintettel arra, hogy az éger széles körben elterjedt fafajta, a hátlap a világon bárhol készülhetett volna. Mivel azonban a faj Mexikóban is őshonos, és ha Európában hamisították volna, akkor aligha használták volna ezt a közönséges fafajtát, így elfogadhatjuk azt Mexikóban készült darabnak. További kulcskérdésnek tekintettük annak a ragasztóanyagnak a vizsgálatát, amellyel a maszkot borító lemezeket és szemcséket rögzítették a hátlaphoz. Az, hogy ez, más mexikói mozaiktárgyakhoz hasonlóan növényi gyantának bizonyult, ugyancsak a tárgy eredetiségét támasztotta alá. Ugyancsak a tárgy eredetiségének kérdéséhez tartozott a borítás anyagának tisztázása. Ezt általában türkiznek tekintik, de előfordul más, hasonló színű anyag is. Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Energiatudományi és Természettudományi Központjában és a debreceni ATOMKI-ban elvégzett vizsgálatok igazolták a mozaikborítás türkiz voltát, ugyanakkor azzal a meglepő eredménnyel jártak, hogy a korábban kagylónak vélt lemezek anyaga valójában gipsz/alabástrom.

Az elvégzett természettudományos vizsgálatok tehát igazolták, hogy egy régészeti korúnak tekinthető, türkizborítású maszkról van szó, de természetesen semmit nem árultak el használatáról, az előkerülés helyéről és körülményeiről. Ezekre más, múzeumba került leletegyüttesekből, régészeti kutatásokból és spanyol hódítás- korabeli dokumentumokból lehet fényt deríteni.

A régészeti adatok szerint legalább az i. e. I. évezredtől kezdve a barlangokat az alvilág bejáratának tekintették. A közép-mexikói nahuák szerint a Tlalocán néven ismert alvilág a bőség, az átváltozás és az újjászületés helye, egyszersmind az istenek otthona volt, ők felügyelték az olyan természeti elemeket és éltető erőket, mint a víz és a szél. Ilyenformán a barlangok alkalmasak voltak arra, hogy az emberek különféle rituális aktusok keretében kapcsolatba lépjenek az istenekkel és őseikkel. Ezért helyezték el úgynevezett temetkezési csomagba burkolt halottaikat Mictlánba, a halottak otthonába vezető út bejáratánál.

Azték kori temetkezési csomag kísérőmellékletekkel, Codex Magliabecchiano, folio 68
Azték kori temetkezési csomag kísérőmellékletekkel, Codex Magliabecchiano, folio 68

Emellett három további ún. szent csomagtípus kerülhetett a balangokba. Óvó isteneket szimbolizáló vagy ősök maradványait, esetleg hatalmi jelképeiket rejtő csomagok, amelyek tulajdonosaik hatalmát legitimálták. Papok, sámánok, gyógyítók jelképeit és amulettjeit, jósló eszközöket tartalmazó gyógyító csomagok, valamint szertatásokkal kapcsolatos tárgyakat rejtő rituális csomagok. Leggyakrabban Tlaloc, az éltető eső és a hegyek istene, és a tőle esőt remélő szertartások tárgyai.

Tlaloc egy piramishegy tetején levő templomában festett kéregpapír ruhában, Codex Borbonicus p. 30
Tlaloc egy piramishegy tetején levő templomában festett kéregpapír ruhában, Codex Borbonicus p. 30

Noha a Néprajzi Múzeum mozaikmaszkja minden kísérő leletet és adatot nélkülözött, annyi ismert volt, hogy ugyanazon években, ugyanattól a gyűjtői körtől több hasonló tárgy is múzeumba került. Ezek közül két csoport különösen érdekes számunkra. 1968-ban az említett gyűjtőkől két belgiumi múzeum nem csak a budapestihez hasonló maszkokat vásárolt, de azt is följegyezték, hogy azok a Puebla állambeli Tehuacán-völgy két barlangjából származtak. Ennél érdekesebb, hogy a brüsszeli Szépművészeti Múzeumba került mozaiktárgyakhoz Tlalocot ábrázoló füstölőedények, füstöléshez használt kopálgyanta, kőszobrocskák, ékszerek, agaverostból fonott miniatűr szandálok, gyapotszőttesek, nádkeretre rögzített festett kéregpapírok, kukoricacsövek és egyéb növényi magvak tartoztak. Hasonlóan érdekes az a leletegyüttes, amelyet ugyanattól a kereskedőtől vásárolt meg 1966-ban két amerikai múzeum, a kansasi Nelson-Atkins és a washingtoni Textilmúzeum, mint akivel 1973-ban a Néprajzi Múzeum folytatott cserét. Az amerikai múzeumok dokumentumaiból tudható, hogy a leletek egy La Tambour cave-nek nevezett barlangból származnak, ami valószínűleg a Tehuacán városával szomszédos Cerro Tamborral azonos.

Mind a belgiumi, mind ezek a leletek az 1960-as években a Tehuacán-völgyi barlangokban végzett tudományos feltárásokat követő fosztogatások nyomán kerülhettek a kereskedők kezére, akik a nagyobb anyagi haszon reményében szétszedhették a leletegyütteseket, és különböző múzeumoknak adták tovább őket. Így kerülhetett Budapestre a többi leletről leválasztott különlegesen jó minőségű maszk, olyan óceániai és ázsiai tárgyakért cserébe, amelyek a szabadpiacon akkoriban igen ritkák, ezért nagyon értékesek voltak. A szóban forgó időszakban a múzeumok sem mérlegelték a befogadott tárgyak eredetét, s ha ilyen egyedülálló darabhoz juthattak készek voltak komoly áldozatot is hozni, ez esetben a múzeum klasszikusnak számító, 19. századi óceániai és ázsiai gyűjteményét megbontani. A Kansasba került maszkokat kísérő leletek részben hasonlóak voltak a brüsszeliekhez, de voltak közöttük onnan hiányzók is: két emberi koponya, agyagedények, gyékényfonatok, sodort rostkötelek.

Mindent egybevetve azt mondhatjuk, míg a Belgiumba került mozaikmaszkok egy olyan Tlalocnak szentelt szertartási együtteshez tartozhattak, amelyek során – az azték kódexek tanúsága szerint – az esőisten szobrát vagy az azt életre keltő személyt festett kéregruhába öltöztették és különféle attribútumokkal látták el, addig a kansasi, washingtoni és budapesti leletek egy temetkezési csomaghoz tartozhattak. Ezt a feltevést az emberi maradványok, a halottak beburkolására szolgáló gyékényfonatok és kötelek, illetve a túlvilági útravalókat tartalmazó edények támasztják alá.

A fent leírt vizsgálatokkal nagy előrelépést tettünk egy szinte minden adatot nélkülöző múzeumi tárgy anyagának és kulturális hátterének megismerésében, de további vizsgálatok állnak előttünk. Komoly kihívást jelent a maszkhoz használt türkiz származási helyének megállapítása, és szükséges lenne összehasonlító vizsgálatokat végezni a kansasi múzeum leletein is, megállapítani a szerves anyagból készült tárgyak pontos anyagát, vagy az agyagedények tartalmát, vajon valóban túlvilági útravalónak szánt ételeket tartalmaztak-e.

A mozaikmaszk a Néprajzi Múzeum készülő gyűjteményi kiállításának „Zoom/nagyítás” részébe kerül. Látványos és meggyőző példája lesz annak, hogy az anyagvizsgálat mikroszkopikus módszerével a tárgy ismeretlen történetéről milyen értékes információkhoz juthatunk.

Gyarmati János

A kutatás résztvevői: Aradi László, Döncző Boglárka, Gyarmati János, Kasztovszky Zsolt, Maróti Boglárka, Mihály Judit, Szentmiklósi László, Szikszai Zita, Szilágyi Veronika