A hatalom múzeuma, a múzeum hatalma

2020. július

 

A hónap műtárgya, egy 18. századi fajansz bokály, komoly karrier lehetősége előtt áll. Restaurálást követően az új városligeti múzeumépület látványtárába szánjuk, annak is  „Üzenetek” című egységébe. Kikerül tehát hetven éve tartó raktári fogságából, amelyet háromezer másik bokály társaságában töltött el, s új tárgyak – maja vázák, kameruni pipák, kínai kályhacsempék – szomszédságát élvezheti majd, rávilágítva, hogyan válik a mázas felszín üzenőfallá, egyéni és társadalmi közlések hordozójává.

De vajon milyen üzenete lehet ennek a Pozsony környékén készített edénynek? És érthető lesz-e az üzenet komplexitása a kerámiák látványos terében, elemző szövegek híján? Vagy mégis inkább az új állandó kiállítás „Kényes témák” egységében kellene kiállítanunk, ahol feltárulhatnak jelentésének privát-, múzeum- és köztörténeti rétegei is?

„Az Illetékes tényezők a zárat eltávolítván kijelentették, hogy a védett muzeális anyag múzeumba szállításának akadálya nincs. A nem védett, de muzeális értékű darabok kiadására felhatalmazásunk nincs, azok kiadását külön kell kérnünk.” Ezek a tárgy szerzeményezésének körülményei, 1951-ből.  Az illetékes tényező a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja volt, a zárat pedig az Államvédelmi Hatóság pecsételte le egy hónappal korábban. A szerzeményezés eredménye a Néprajzi Múzeumban 707 tárgy lett, arányait illetően főként textil és kerámia – köztük a címerrel díszített bokály, törött szájjal –, kisebb részben pedig a „pásztorművészet” kategóriájába sorolt vegyes anyag.

A történetnek sok párhuzamát ismerjük az ország közgyűjteményeiből, és számos olvasata lehetséges, attól függően, hogy a múzeumot a kulturális javak védelmezőjeként vagy erőszakos megszerzőjeként szeretnénk-e látni, láttatni.

Bennünket a történet most elsősorban abból szempontból érdekel, hogyan működik a hatalmi logika, hol és hogyan került feszültségbe a tudomány logikájával és a morállal. E három megközelítés feszültségmezőjén fontos kérdés, hogy hogyan látjuk a magántulajdon és a köztulajdon viszonyát általában és különösen ebben a helyzetben: Kund Elemér gyűjteményének sorsát illetően.

Kund Elemér (dr. várhegyi báró Kund Elemér 1885-1952) dunakeszi földbirtokos családból származó, jogász végzettségű minisztériumi osztálytanácsos az 1930-40-es évek ismert műgyűjtője volt. Az apjától örökölt értékes ásatási leleteket további régészeti, iparművészeti és néprajzi – pontosabban népművészeti – tárgyakkal gyarapította.

A Néprajzi Múzeummal adományozóként majd cserepartnerként 1938-ban került először kapcsolatba, de a Néprajzi Társaságnak már 1934-tagja lett. Kund Elemér nemcsak gyűjtött, de aktív szereplője volt annak a múzeumi közegnek, amelyet a magán- és közgyűjtemények sajátos együttműködése jellemzett. A kortárs magángyűjtőkkel ápolt szakmai kapcsolatokról tanúskodnak például Sajó István régiségkereskedőtől és Krisztinkovich Béla elismert habánszakértő gyűjtőtől származó kerámiatárgyai. Az országos gyűjtőkörű múzeumok közül a Nemzeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum voltak legfontosabb partnerei, ezek mellett rendszeres kapcsolatban állt a váci, balassagyarmati és miskolci múzeumokkal, közös finanszírozású ásatások, néprajzi gyűjtések és értékes adományok erejéig. Ezek a kapcsolatok alkották a Kund-gyűjtemény keretét, tették legitim (amatőr) múzeummá az értékes műkincshalmazt. Az anyag ugyanis nemcsak leltári jegyzékbe került, de a gyűjtő vitrinekbe is rendezte, sőt látogatható is volt: Kund beléptidíj nélkül és személyes kalauzolással fogadta az érdeklődőket. Amikor a budapesti Damjanich utcai bérpalota egész első emeletét elfoglaló teremsort négy országos közgyűjtemény munkatársai kiürítették, jelentésben rögzítették az egyes helyiségek tárgylistáit, s ezáltal – akaratlanul is -  megörökítették a Kund-féle kiállítás forgatókönyvét. Öt szobában, vitrinekben vegyesen jobbára régészeti, iparművészeti és kisebb részben néprajzi tárgyak voltak, a hatodikban valamint a konyhában és a személyzeti szobában főként a népművészeti anyag kapott helyet. A kelta aranyleletek, kaukázusi szőnyegek, perzsa tálak közegében Kund népművészeti gyűjteménye határozott karakterrel bírt. A korszak néprajz-víziójának megfelelő ízléssel összeválogatott gyűjteményben a 18-19. századi fajansz edények – köztük a bokály, a kétfejű sast ábrázoló címerrel – jól megfértek a mezőcsáti, hódmezővásárhelyi, tiszafüredi és erdélyi ólommázas kerámiákkal, palóc dudákkal, baranyai szökrönyökkel, kalotaszegi varrottasokkal. A gyűjtemény néprajzi részét egytől egyig dekoratív, díszített darabok alkották.

A múzeumi világban a legszorosabb kapcsolata Kundnak talán a balassagyarmati múzeummal volt. Pásztorművészeti gyűjteményének egyes darabjai hosszú ideig itt voltak kiállítva letétként. Ez valóban letét volt a szó klasszikus jogi és múzeumtörténeti értelmében, dokumentumokkal alátámasztva, a két fél kölcsönös akaratát tükrözve. Nem úgy, mint az a „letét”, amely az 1951-es szerzeményezés jogcímeként került bejegyzésre a Néprajzi Múzeum törzskönyvébe. Ezúttal ugyanis nem született letéti szerződés, a felek egyike, aki aláírhatta volna, börtönben volt. Kund gyűjteménye ekkor már „védett” volt, és az 1951. június 10-én a helyszínre kiszálló muzeológusok talán valóban meg is védték a lopástól vagy az elkallódástól, amely sok értékes műtárgy sorsa lett az államosítás éveiben. Minden – paragrafusokkal védett – jogszerűtlensége ellenére a múzeumba szállítás ez esetben azonban aligha értelmezhető tisztán a magántulajdonból köztulajdonba vétel erőszakos, ugyanakkor védelmi célú, netán a demokratikus hozzáférést szolgáló aktusként. Mint láttuk, a gyűjtemény korábban sem volt elzárva sem a köz, sem a múzeumi szakma elől, s Kund, miután örököse nem volt, maga is közgyűjteménybe szánta azt. Csakhogy nem országos múzeum(ok)ba, hanem egy vidéki intézménybe: a miskolci múzeumba. Bár a végrendelet nem maradt ránk – az iratokat, köztük a gyűjtemény teljes tételes listáit az ÁVH májusban elszállította –, a tény köztudott volt, és szerepelt több, az ügyben keletkezett jelentésben is.

Történetietlen felvetés, hogy lehetett volna-e mozgástere e „letétbe vételben” a közreműködő múzeumoknak. És azt sem fogjuk megtudni soha, vajon a siker, a tehetetlenség vagy a szégyen érzése dolgozott-e szakemberekben, akiket a múzeumok a helyszínre küldtek. A morális bizonytalanság apró gesztusai azonban ma is nyomon követhetők a nyilvántartásban. A kerámia anyag még 1951 nyarán leltárba került, s a gyűjteményt gondozó Kresz Mária, felismerve a datált feliratos tárgyak jelentőségét, azonnal a tudományos kutatás szolgálatába állította őket. A bútorokat azonban csak évekkel később, miután bizonyossá vált, hogy a gyűjtő a börtönben meghalt, a textileket pedig csak 1961-ban vette be a gyűjteménybe a korábban múzeumba szállítást felügyelő K. Csilléry Klára, illetve Fél Edit. Ettől a titkos ellenállástól eltekintve a Néprajzi Múzeum a (politikai) hatalmi gépezet részeként működött, akárcsak az államosítás különböző formái előtt utat nyitó törvényhozás, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja vagy maga az ÁVH.

Az igazi kérdés tehát inkább az, mire terjed ki a múzeum hatalma ma és minden olyan alkalommal, amikor az egykori Kund-gyűjtemény tárgyai a szemünk elé kerülnek. Laikus jogérzékünk szerint a legkevesebb az volna, hogy a tárgyak identitása helyre billenjen, hogy a „letét” és a „tisztázatlan szerzési körülmények” helyett megtaláljuk azt a tárgyilagos (és jogi szempontból helytálló) kifejezést, amely e szerzeményezést megnyugtató módon definiálja. Ezt azonban a hatályos jogszabályok nem engedik, a tárgyak törzskönyvi státusza nem változhat meg. S a leíró kartonok e hazugságain csak további zavart okozó szépségtapasz, ha gyűjtőként nem az egykor a beszállításért felelős muzeológust, hanem magát Kund Elemért jelöljük meg, a gyűjtés helyeként pedig nem a Damjanich utca 30-at, hanem Tiszafüredet vagy Vámfalut. Szintén – a hatályos jogszabályok fogságában – aligha járható út, hogy egy vagy több tárgyat, a végrendelet szellemiségére támaszkodó jelképes gesztusként átadhassunk a miskolci múzeumnak. Úgy tűnik tehát, a múzeum továbbra is egy – ezúttal bürokratikus – hatalmi gépezet része. Az egyetlen út, amelyre lépve a morális és tudományos elvek összekapcsolódva szépíthetnek e tárgyak sorsán, az a publikálás, a teljes közzététel útja. Most tehát ezen dolgozunk.

De visszatérve a bokályhoz, és rajta a kétfejű sashoz, még maradt egy fontos kérdés: Miért pecsételte le az ÁVH a Damjanich utcai lakást és vitte börtönbe Kund Elemért? Ugyanazért, amiért elvitte a Gestapo is és amiért Mauthausenben töltött egy évet 1944-45-ben. Kund meggyőződéses legitimista volt, tagja és titkára a Nemzeti Összetartás Politikai Társaskörnek. Nemcsak elkötelezett, de provokatív legitimista is volt. Ha hihetünk a visszaemlékezéseken alapuló történeti forrásoknak, Kund a nyilasok halállistájára azért került fel, mert kormányzati szolgálata idején szándékosan százados úrnak szólította a Horthy által akkor már tábornokká előléptetett hadügyminisztert, Gömbös Gyulát. Az Államvédelmi Hatóság látókörébe pedig akkor került, amikor 1951. májusában – amikor éppen a Néprajzi Múzeum munkatársait várta a „nemzeti érdekű magángyűjteménnyé” nyilvánítást segítő leltározásra – dísztáviratot küldött Habsburg Ottó királyfi esküvőjére.

Nincs tudásunk, jogunk, hatalmunk Kund személyiségének vagy politikai meggyőződésének megítélésére. A tudomány logikája pusztán annyit diktál, hogy az egykori gyűjtemény tételes jegyzékét, melyet először a Gestapo, másodszor az ÁVH semmisített meg, a négy – hatalmi szóval örökössé tett – országos múzeum egyszer rekonstruálja.

Schleicher Veronika