150 éve a Föld körül IX.

A szakítás
 
A kelet-ázsiai expedíció tudományos személyzetét szállító S. M. S. Friedrich 1869. szeptember 6-án érkezett Nagaszakiba, ahonnan Hirado, Oszaka és Hjógo érintésével Yokohamába ment tovább. Xántus János ezeken a városokon kívül Kobéba is ellátogatott. Az út egyes állomásain gyűjtésre alig néhány nap állt a rendelkezésére. A legtöbb talán Nagaszakiban, ahol szállodaszámláinak tanúsága szerint 3-4 hetet töltött.

Ezért aztán elsősorban piacokon, külföldi műtárgykereskedőket szívesen fogadó boltokban vásárolt. Főleg ipari termékeket szerzett be ezeken a helyeken, valamint a hétköznapi élet míves, vagy egyszerűbb kidolgozású használati tárgyait: papírmintákat, kosarakat, tálcákat, lakkedényeket, porcelánokat, legyezőket, lámpásokat, pipereeszközöket. Összesen 30 ládányi anyagot küldött haza. Zoológiai gyűjteményével a rendelkezésre álló idő rövidsége és a gyarapításra alkalmas évszak elmúlta miatt ugyan nem volt elégedett, de „...az Ethnographiai mondhatom hogy teljes és tökéletes… Bronz és máz gyűjteményem semmi kivánni valót sem hagy hátra…” – írta Pulszky Ferencnek.

Japánban Xántus egyúttal válaszút elé is került: menni vagy maradni. A kérdés már azóta foglalkoztatta, hogy az osztrákok Szingapúrba érkeztek, és az expedíció tényleges vezetője, Karl von Scherzer, arra akarta kényszeríteni, hogy osztrák intézmények számára is végezzen információ- és tárgygyűjtést, amit Xántus ezzel utasított el: mivel „…a gyűjtésekre magyar pénz fordittatván egyedül, követelését nem tartom méltányosnak…”. Azonban nem csak ez a nézeteltérés mérgezte kettőjük kapcsolatát az egész út során, hanem legalább olyan súlyos politikai ellentét is feszült az expedíció magyar és osztrák résztvevői között. A levert szabadságharcot követő kiegyezést mindkét fél nehezen fogadta el: a száműzetésből épphogy csak hazatérő magyarok túl kevésnek tartották, az osztrákok túl soknak. Különösen Scherzer, aki a német egység osztrák hegemóniával történő megvalósításának legfőbb akadályát éppen a magyar kiegyezésben látta, s csupán átmeneti engedménynek tekintette. Xántus egyik, Gorove István „közgazdászati” miniszternek írott jelentésében ekképpen foglalta össze a helyzetet: „Az expeditió tisztjei kérlelhetetlen ellenségei mind az uj viszonyoknak, a magy  kormányt, országgyűlést csak folyvást gyalázzák sőt az Admirális adjutánsa… nyilvánosan kijelentette, hogy nekik a dualizmus nem kell, sőt a hajóhad kész ellene fegyverrel is küzdeni.”

Ilyen körülmények között kellett tehát döntenie Xántusnak arról, hogy tovább utazik-e Dél-Amerikába a csökkentett személyzetű Donauval, amelynek fedélzetén az osztrákok mindössze egyetlen magyart akartak látni (az adott helyzetben legkevésbé Xántust); a lehetősége fennállt, hogy a  Szuezi csatornán keresztül hazautazik, esetleg a Csendes-óceáni vizeken maradó Friedrichhel tart, vagy kiválik az expedícióból. Mivel a kapcsolattartás korabeli nehézségei miatt hónapokon át hiába várt Eötvös és Gorove utasítására, magának kellett meghoznia a döntést. 1869. november 1-jén végül kilépett az expedícióból, és néhány hétre a Fülöp-szigetekre utazott gyűjtés céljából. Szingapúrba visszatérve, december 20-án vette kézhez a kultuszminisztérium levelét, amelyben Eötvös nem csak jóváhagyta, hogy az indonéz szigetvilágban folytassa gyűjtőmunkáját, hanem anyagi támogatást is biztosított erre a feladatra.

Előbb tehát irány Borneo, immár önállóan, kizárólag a magyar tudomány és a nemzet szolgálatában. Ahogy Pulszkynak írott levelében fogalmazott: „…kétséget sem szenved, hogy egy nagy gyűjtemény felállitása által Pesten ezen két szigetről, de különösen az uj példányok leirása és megismertetése által Europai hitelre tennénk szert, mi a tudományosság terén eddigelé bizony míg nem történt.”

Illusztrációk
1.    A Kelet-ázsiai expedíció számára beárazott japán termékek (NM F14923)
2.    Templom Edoban (Tokió). Az Osztrák-Magyar Kelet-ázsiai expedíció felvétele (NM F15014)

Gyarmati János