Szekszárdi szőlőprésorom

Szeptemberi műtárgyunknak, a szekszárdi, Mária-ábrázolással és zsoltárrészlettel díszített szőlőprésoromnak a Szakrális Művészetek Hete és a szüret ideje ad aktualitást.

Magyarországon 1914-ben rendeztek először borászati és pincészeti kiállítást. Helyszíne Budapesten a városligeti Iparcsarnokban, a Néprajzi Múzeum akkori épületében volt. A modern borászati és pincegazdasági gépek, eszközök bemutatása mellett a hazai szőlőtermesztés és -feldolgozás történetét reprezentáló régi tárgyak kiállítására is sor került.
Az eseményre készülődve Semayer Vilibald (a Néprajzi Osztály akkori igazgatója) és Ács Lipót gyűjtőútja során Szekszárdra is eljutott. A régiségek után kutatva találtak rá egy nádfedeles borpince kegyelettel őrzött, már használaton kívüli, díszes, kétorsós borsajtójára.
A gyűjtés után egy évszázaddal most ismét bemutatkozik a szőlőprés. Gerendájának (a „bálványnak”) és oromdíszének feliratai, ábrázolásai magyar vonatkozásúak, részint a szekszárdi borvidék történelméről mesélnek. Magyar nyelven, de kivitelezésük módját tekintve inkább a 18. század folyamán Szekszárdra települt, elmagyarosodott német szőlőművelő és iparos lakosság sajátos, osztrák, német népi bútorokon is jellemző díszítőstílusában.

A gerendába faragott vers több helyi készítésű, köztük egy1824-es évszámú présen is felbukkan. Kezdősora: „Lásd meg Uram én ügyemet…” a Tolna megyei születésű (Tolnai) Fabricius Bálintnak, a Wittenbergben tanult református lelkésznek egyik népszerű zsoltárát idézi, amely először az 1590-ben kiadott debreceni református énekeskönyvben jelent meg, majd később a katolikus dalok közé is bekerült.
A vaskos tölgygerenda két végén fára ragasztott színes nyomatokat (matricákat) találunk. A baloldali képen a felirat szerint „Árpád Hős Atyánk”, a honfoglaló vezér áll. Jobb oldalt Mátyás királyt látjuk egy, ma már nehezen olvasható vers kíséretében: „Amit (…) Elbírt / Mátyás és jó atya / aszt most élő magyar / Meg sem mozdíthattya”. A szöveg eredete ismeretlen, és értelmezése is kétséges. Talán a Mátyás idejében Szekszárdot birtokló és a király elleni összeesküvést szövő Vitéz János tettének megtorlása: a vár lerombolása vagy a török elleni harcok, a vidék megszállásának gyászos emléke ihlethette a sorokat.
A gerenda középső festett képén Szent Orbán püspököt, az utolsó fagyosszentet, a szőlőművelők, kádárok, kocsmárosok patrónusát láthatjuk. Európa legelterjedtebb termést biztosító és őrző védőszentjének kultusza ugyancsak német közvetítéssel jutott el hazánkba. Május 25-e, Orbán napja időjósló nap. A szent szobrát közszemlére tették, virágokkal díszítették. Ha Orbán szép időt hozott, megkoszorúzták, kaláccsal etették, borral öntözték, itatták (és maguk is ittak), mert jó őszre, bő szüretre következtettek. Ám ha a szent esős, zord időt hozott – vagyis kárt tett az éppen virágzó szőlőben – sárral dobálták, vízbe dobták, a földön kötéllel vonszolták, leköpködték.
A természeti erőket befolyásolni akaró ősvallási, antik elemek és az ezekre ráépülő keresztény szentkultusz jegyei ötvöződnek az Orbán napi szokásokban. A jót vagy rosszat hozó, s ezért jó vagy rossz bánásmódban részesülő „Szent Orbán püspök könyörögj érettünk” – olvashatjuk a kép alatt. A jókedv forrásával, a borral kapcsolatban álló, hagyományosan püspöksüvegben ábrázolt szent egy magyar közmondásban is megjelenik: Feltette az Orbán süveget – mondják arra, aki a kelleténél többet ivott.

A szőlőprés tetejét Szűz Mária, a Magyarok Nagyasszonya, a szőlőművelők védőszentje koronázza. (Az egyházatyák hasonlították Máriát a szőlőtőhöz, amely Krisztust, mint gyümölcsöt érlelte.) Ábrázolása a Szeplőtelen Szűz és az Apokalipszis Napba öltözött asszonya jellegzetes attribútumait ötvözi: fejét tizenkét csillagból álló koszorú övezi, földgömbön álló lába a gonoszt jelképező kígyót tapossa. A kép alatt „Mária bűnösök menedéke könyörögj érettünk” – a Lorettoi litánia Szűz Máriát köszöntő és segítségül hívó imádságának részlete olvasható.