Kalácssütő forma egy munkácsi zsidó háztartásból

2019. szeptember-október

 

A megfeketedett, rombusz alakú, vasbádogból készült kalácssütő forma munkácsi zsidó háztartás tárgya, a szombati rítus előkészületeinek hétről-hétre előkerülő eszköze volt. A kárpátaljai kisváros megmaradt, újjászerveződött, zömében magyarajkú zsidó közösségében Rékai Miklós az 1990-es évek elején végzett vallásnéprajzi terepmunkát. A rituális táplálkozás vizsgálata során bukkant két kalácssütő formára, és hozhatta el az egyiket Budapestre, a Néprajzi Múzeum gyűjteménye számára. Egykori használója, a kutatás egyik fontos szereplője közösségi tudását és személyes reflexióit is a közvetítőre, a néprajzkutatóra bízta. Az utolsó kalács a gyűjtő és a pillanatot megörökítő fotós számára készült benne.

„Hencsike” a gyűjtés idején hatvanas éveinek elején járt. Kamaszlányként megjárta Auschwitz poklát, majd szülővárosába visszatérve a zsidó vallás törvényeit többé-kevésbé megtartva élt tovább. A soá utáni évtizedekben az egykor haszid irányzathoz tartozó munkácsi zsidó közösség rebbe, vezető nélkül maradt, a vallásgyakorlást a hagyományok és az egyéni, spontán elemek keveredése, rétegzettsége jellemezte. Évtizedekkel a gyűjtés után a néprajzkutató így látta a tárgy tulajdonosának az ünnephez, a rítusokhoz való viszonyát: „Valamikor a nyolcvanas években történhetett, hogy az egyik péntek délelőttöt a barátnőjével töltötte. Elszaladt az idő, hazafelé menet eleredt az eső, a buszt is lekéste, s a nagy sietségben a cipője sarka is letörött. Elkéste a szombatot, semmi nem készült el időre, s attól fogva ünnepi gyertyái mellé még egyet állított. A vallástörvényt az Istennel való párbeszéd nyelveként használta. Élete eseményeit, kimenetelét, ennek a párbeszédnek a keretei között értelmezte, történetei ennek dinamikája alapján nyertek értelmet, öntudatát a teljesített törvényekkel alapozta meg. Igyekezete, hogy az a kalács szép legyen, jó legyen az Örökkévaló előtti státuszát erősítette meg, jó óment jelentett, a reményt táplálta benne.”

A hagyományos zsidó konyhában szombat ünnepére több hosszúkás formájú, fonott kalács készül. Az ünnepi asztalon a két, terítővel letakart bárhesz a két gyertyatartó és a bort tartalmazó kehely/pohár mellett a rítus elengedhetetlen kelléke. A kalácsok dagasztása, fonása, sütése időigényes, nagy figyelmet követelő eleme a szerteágazó szombati előkészületeknek.
Alapanyaguk hagyományosan gondosan átszitált búzaliszt és olykor főtt krumpli, amihez tojást, élesztőt, sót, kevés cukrot és olajat adnak, vagy tejjel, vajjal gyúrják a szerint, hogy húsos vagy tejes étkezéshez szánják-e. A péntek esti gazdag vacsorához természetesen párve kalács kerül az asztalra, ami nem tartalmaz tejterméket. Az egyik kalácsot megtörve, sóba mártva mondanak áldást rá, majd fogyasztják el a vacsorához. A megmaradt kalácsok az ünnep további három étkezésén is szerepet kapnak.

Hencsi néni háztartásában barcheszsütésre mindig ezt a tájilag jellegzetes rombusz alakú formát használta, amit Munkácson vaskereskedésben vagy cigány vándoriparosoktól, bádogosoktól szerezhetett be. A bádoglemezből kiszabott, hajlítással alakított, forrasztással összefogott formában a megszokottnál kicsit vaskosabb kalács sült, amit Munkácson a magyar nyelvterületen általánosan elterjedt bárhesz helyett hálának neveznek (a challach szó eredeti jelentése rituálisan leválasztott és megsemmisített tésztadarabka). Ez a kalácssütő az 1930-as években készülhetett. A háztartás a gyűjtés idején két rombuszalakú sütőformával rendelkezett: a három vagy négy ágba font tészta ezekbe helyezve kelt meg. Az 1990-es évek elején az asszony már nem készített minden szombatra kalácsot, és a bolti változat ünnepi fogyasztását is elképzelhetőnek tartotta. A vallási tradíció, a szombat ünnepének átalakulását egyértelműen jelezte a tárgytól való megválás.

A kalácssütő forma Magyarországra, múzeumba kerülése után pár évvel tulajdonosa felszámolta háztartását és férjével Izraelben telepedett le. A munkácsi gyűjtés többi tárgya – a sózó kosár, a női és férfi halotti öltözékek és a közösség életét megörökítő fotósorozat mellett ez az egykor mindennapos vasbádog használati eszköz is egy eltűnt kultúra megmentett, kivételes emléke. 2014-ben a Néprajzi Múzeum hagyományos zsidó életről szóló időszaki kiállításán a szombat ünnepét bemutató rész egyik erős részlete volt a tárgy a Hencsi nénit kalácssütés közben ábrázoló fotókkal, karján a jól látható auschwitzi lágerszámmal.

Szöveg: Sedlmayr Krisztina

Fotó: Rékai Miklós

Tárgyfotó: Sarnyai Krisztina