A viselet alatt sorsok húzódnak – Englenderné Hock Ibolya gondolatai a Súlyos anyag c. kiállítás megnyitóján

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
kedves Vendégeink!

Köszöntöm Önöket a Súlyos anyag. Nők – Viseletek – Élettörténetek című kiállítás megnyitóján.

A kiállítás katalógusának előszava Herta Müller (a romániai Bánátból származó) írónő „Az ablak” című elbeszéléséből idézi az írónő érzéseit, amikor is őt édesanyja népviseletbe öltöztette, „a nyolcadik szalag a csípő körül, amelyek fehérek és feszesek, forrók és nyomják a csípőmet, és elszorítják a torkomban a lélegzetet.”

Mi mindannyian, akik legalább egyszer felhúztunk egy ilyen viseletet, hasonló érzésekről tudunk beszámolni, ugyanakkor arról is, hogy hozzá lehet szokni, még akkor is, ha már nem tud természetessé válni.

A kiállítás ezt az utat mutatja meg a nézőnek, az utat a magától értetődő természetességtől azon kísérletekig, amelyek a népviselet megmentésére törekszenek, annak átalakításával.

A kiállítás 7 motívum köré rendeződik, képviseli az előszóban elhangzó felfogást, miszerint „A ruha személyiségünk egyik látható része: megmutatja, kik vagyunk, kik szeretnénk lenni vagy kiknek kell lennünk.”

A cím – Súlyos anyag – két jelentéssel bír: egyrészt utal a női viselet nehéz súlyára, a sok alsószoknyával és nehéz felsőszoknyával, másfelől pedig arra a sorsra, amit sokszor nehéz volt tűrni. A viselet részben teher volt, amely tartásra kötelezett, de bizonyos élethelyzetekben megmentő is volt, mint nagyanyám számára, aki a kényszermunka éveiben méterenként kenyéradagokra tudta cserélni ruhadarabjait; vagy édesanyám számára, akinek a felbontott szoknyák a gimnáziumban való kezdéshez az elengedhetetlen ruhatárat adták, új ruhákkal, ugyanúgy, mint a Märcz Katalinnak a kiállításon szereplő zöld Dirndl ruhája.

A „népviselet“ kifejezést a ma embere alkotta, elődeink úgy tartották, hogy „parasztosan“ járnak, ellentétben azokkal, akik „úriasan“ jártak, vagyis a városban lakó polgári, ugyancsak német réteggel szemben.

Ez a motívum a kiállításban is többször megjelenik, hangsúlyozva az öltözködés fontosságát a parasztasszonyok, de elősorban a lányok körében.

Ezt képviseli az első kiállítási egység a „Reprezentálni“ címet viselő: a népviselet tükrözte a vagyoni helyzetet, a felekezethez tartozást, de élethelyzeteket is, mint a gyász, de inkább ünnepélyességet, mint egy bál, templomba járás vagy lakodalom.

Katharina Herbert Véméndről nyilatkozza, amikor ún. úri ruhára váltott, vagyis kivetkőzött, hogy: “Amíg parasztosan jártam, mindig tudtam, mit kell felvenni. Most az ember már sosincs rendesen felöltözve.“

A ruhák elkészítése – a következő blokk – a nézőnek azokat a tevékenységeket mutatja be, amelyet a lányok, asszonyok folytattak: kötés, hímzés, varrás, mosás, keményítés, berakás stb.

A ruha viseléséhez hozzá tartozott, annak elviselése is: „míg a hétköznapok öltözködése praktikus, az ünnepi viselet a helyi szépségideál tükre: a fiatal nőt akkor tartják a legszebbnek, ha dereka vékony, csípője széles.“ „…órákon át viselik a sok és nehéz szoknyát, amelyekben sem leülni, sem vécére menni nem tudnak”

Azt hihetnénk, hogy régebben nem jártak a falvakban fodrászhoz, de nem így van. Egy bál vagy lakodalom előtt már hajnali két órakor sorban álltak a hajfonáshoz (kilenc fonat egyenként kilenc strangból), vagy éppen fémcsavarókkal aludtak egész éjjel.

„Ezzel tűrőképességüket és fegyelmezettségüket is mutatják – mindkettő elvárt tulajdonság a vidéki társadalomban.“- írja a katalógus.

Rendkívül érdekesnek találom a „Manipulálni“ blokkot, annál is inkább, mert saját élményeim alapján ez a mirólunk itt Magyarországon nem mondható el.

A katalógusban a következőt olvashatjuk: „1920-tól kezdve egyre erősebben befolyásolják a nacionalista irányzatok a dunai svábok és szomszédaik öltözködését. …Sok német falu ekkor ünnepli a betelepülés évfordulóját. A lakosok érdeklődni kezdenek kulturális gyökereik iránt. Az ünnepi felvonulásokon telepeseknek öltöznek. Ami azonban ártalmatlanul kezdődik, idővel politikai eszközzé válik. Jugoszláviában, ahol a hagyományos öltözködés addigra szinte mindenütt eltűnt, a nemzetiszocialista „Megújítók“ egységes népviselet bevezetését szorgalmazzák.”

Ebbe a blokkba kerültek Erna Piffl viseletképei is. Erna Piffl az 1930-as években több alkalommal járt magyarországi német falvakban. „…arra számított, hogy a német paraszti életet különösen tisztán megőrzött állapotban találja. Ezt szeretné képekben és szövegben rögzíteni, mielőtt eltűnik.” Ennek a lelkesedésnek köszönhetünk számos pontos és hiteles népviseletábrázolást.

„Elveszíteni“ címszó alatt megmutatja a kiállítás, hogy milyen körülmények között voltak, akár kényszerítve is, viseletük feladására, pl. a kényszermunka évei alatt a Szovjetunióban, vagy hazánkból elűzöttként Németországban önként.

Ez már tovább mutat az „Átalakítani“ egységre: levetik a viseletet, részben kényelmi okokból, részben azért, hogy ne tűnjenek fel.

Hogy néz ki a viselet jövője? Milyen a mi jövőnk a viselettel vagy a viseletben? Ez a kérdés sokunkat foglalkoztat. A kiállítás is ezzel zár, a mottó „a súlyos anyagtól a könnyűig”.  

Ezekkel a gondolatokkal megnyitom a kiállítást, amely nem csak régi időkbe kalauzol bennünket, nemcsak elődeink mentalitásába és élethelyzeteibe, hanem arra is ösztönöz, hogy átmentsük a viseletet egy modern világba, korszerű eszközökkel.

Englenderné Hock Ibolya,
a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke

-----