Textilekbe szőtt történelem – Szalay Tamás gondolatai a Súlyos anyag c. kiállítás megnyitóján

Tisztelt Egybegyűltek!

A Duna mint Európa sine qua nonja. A kulturális sokszín folyékony kódja. A kontinens ütőere. Történelemfolyó. Időfolyó. Kultúrfolyó. Szerelemfolyó. A népeket összekötő béklyó. Szabadságbilincs.

Ezt sajnos nem én írom, hanem Esterházy Péter a Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényében.

A Duna tehát nem egyszerűen egy folyó: a Duna szimbólum, a Duna összekötő kapocs, a Duna: történetek.

A Duna azonban valóság is. Európa legeurópaibb folyója: 10 országon folyik keresztül, a mellékfolyói 19 országot kötnek össze, a partján 83 millióan élünk, hol békességben, hol egymás vérét ontva.

A Duna fizikailag is összeköti Ulmot és Budapestet. Ezen a vízi úton indultak el 300 évvel ezelőtt az első migránshajók, a laposfenekű Ulmer Schachtelek, ulmi skatulyák az egykori Magyar Királyságba, fedélzetükön jobb életben reménykedő német telepesekkel. Ezzel az európai történelem új fejezete kezdődött, amely abban a formájában a 2. világháború után ért véget, helyet adva a következő, mostani felvonásnak, melynek mi is, Önök is így vagy úgy, de részesei vagyunk.

Részese a Dunai Svábok Központi Múzeuma Ulmban, amely létrehozta, és budapesti a Néprajzi Múzeum, amely befogadja ezt a kiállítást, és részesei Önök is, a sokszínűség mindennapokba kódolt reflexeivel.

Ès akkor ejtsünk néhány szót a kiállításról is. Kezdjük mindjárt az alcímmel.

Nők – Viseletek – Élettörténetek.

Mint látjuk, nem egy hagyományos viseletkiállításról van szó – persze aki azt keresi, az is megtalálja. A pillantásunk azonban ennél tágabb. Egyszerre tekintünk a ruhából befelé, az azt viselő személy felé, és kifelé, a tulajdonosát körülvevő családi, társadalmi, történelmi kontextus irányába.

Pontosan ez a múzeumunk filozófiája. Gyűjtési stratégiánk lényege, hogy olyan tárgyakat leltározunk be, melyekhez személyes történetek is tartoznak. A mintegy 50.000 tárgyból álló gyűjteményünk nagy része a Duna-térségből kitelepített vagy elmenekült németektől származik, akik a tárgyakkal együtt a történeteiket is a múzeumunkra hagyták. 12.000 textilneműt őrzünk, a hozzájuk tartozó személyes történetekkel. Ezek közül választott ki 20-at kolleganőm, a kiállítás kurátora, Henrike Hampe, aki a múzeum 2000-es alapítása óta felelős a textilgyűjteményért, azaz minden viseletet személyesen ismer. 20-at a 12.000-ből, el tudják képzelni! Henrike mesterien megoldotta, ezúton is hálás köszönetem!  

Ha már az alcímet említettük, ne felejtsük el a címet sem.

Súlyos anyag.

Ahogy a kiállítás nyitóképén látható alsószoknyák, úgy a cím is többrétegű.

Első réteg: a fizikai. Az anyag tényleg súlyos, kényelmetlen, a madzag bevág derékon, nem lehet benne leülni – ahogy a kiállításban láthatjuk, nem csak viselni kellett őket, hanem elviselni is. A viselés szelidített változatát ki is próbálhatjuk a kiállításban található alsószoknyák segítségével.

Aztán súlyos azért is, mert kényelmes, romantikus szetereotípiákkal kapcsolatban tesz fel kellemetlen kérdéseket. Megkérdőjelezi az autenticitás, a tiszta forrás képzetét, és rámutat pl. a politika, az ideológiai manipuláció nyomaira egyes viseletekben.

Ès végül: súlyos az anyag, hiszen a történetek nagy része a 20. századból származik. Nincs család, amely ne volna érintett a század szörnyűségeiben. Diktatúrák, világháborúk, tömeggyilkosságok, kényszermunka, gulág, kitelepítés, deportálás – mind-mind lecsapódnak az itt kiállított viseletekben.

Számomra ez a legsúlyosabb, hiszen itt hús-vér emberekről, sorsokról, megtört életekről van szó. A viseletet ezért különösen erős szimbólumnak tartom, hiszen, közvetlenül érintkezett a viselőjével, és kifejezte annak identitását, közösséghez tartozását.

Az ember nem tud meglenni a saját közössége nélkül. Vannak azonban történelmi korszakok, amikor ordas eszmék támadnak, amikor a hatalom pozíciójából valakik – leginkább senkik – rámutatással bélyegzik meg honfitársaik bizonyos csoportjait, amikor a saját közösséghez tartozás stigmává, szégyenné, sőt – ahogy a 20. század véres történelme megmutatta – fizikai veszéllyé válik. Ahogy Végel László mondja: A Duna nem csak összekötő kapocs, de Európa legnagyobb tömegsírja is. Ilyenkor a sokszínűség sérül, és az egyéni tragédiákon túl a nemzet, a mindenkori hazánk is jóvátehetetlenül károsodik. Erre is emlékeztet ez a kiállítás.  

De hogy ne ilyen mélyen zárjam. Meggyöződésem, hogy minden látogató, így vagy úgy, de személyes kapcsolódási pontokat talál majd a kiállításban, hiszen a történetek sokfele elágaznak: színes sorsokkal, színes anyagokkal találkozunk. Ès a színes sokkal szebb, mint az egyszínű.

Szalay Tamás,
a Dunai Svábok Központi Múzeumának igazgatója