A hónap műtárgya

A Magyarországon hagyományosan Péter-Pál napján kezdődő aratást a 20. században az aratóünnepek új formája, az új kenyér ünnepe zárta le. A szokás gyökereit az Apostolok oszlása néven ismert középkori eredetű liturgikus gyakorlatban, másrészt Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1899. évben kelt rendeletében kereshetjük. Állami népszerűsítésének célja eredetileg a földbirtokosok és a nehéz sorsú mezőgazdasági munkások közti ellentétek tompítása volt. A Szent István király napjához rendelt „kitalált ünnepet” az évszázad során a mindenkori politikai hatalom a maga képére és céljaira fordította: a két háború között éppolyan népszerű volt, mint a szocializmus évtizedeiben. Bár a hagyományos gazdálkodás megszűnésével az aratás és a gabonakészlet szimbolikus és konkrét jellege is átalakult, az ünnep sikerrel őrizte „ősi”, valójában inkább a Gyöngyösbokréta által kialakított jellegét. Legfontosabb eleme az új búza lisztjéből sütött, nemzetiszínű szalaggal átkötött kerek parasztkenyér átadása az elöljáróknak, amelynek rituális megszegését vidám táncmulatság követte. Az aratóünnepek látványos tárgyi emlékei, a szalmaszálakból font aratókoszorúk szintén az ünnepi kelléktárhoz kapcsolódtak. A szokás, mely a rendszerváltás után új lendületet vett, az ezredforduló után sokat veszített népszerűségéből, ma inkább a pékszakma számára nyújt marketinglehetőséget. Augusztusi műtárgyunk a paraszti háztartás különleges becsben tartott, fáradságos munkával előállított alapanyagához, a liszthez kapcsolódik.

A Vasvármegyei Kulturegyesülettől 1909-ben – csere formájában – tíz különféle, spirálfonású szalmakosár került a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályára. A múzeumi szakemberek a nyugati határvidék kedvelt háztartási eszközeiben a határozott helyi jelleget és az archaikus képzeteket keltő látványt tarthatták figyelemreméltónak. A karos gyümölcs- és vízhordó zsomporok, a kenyér- és tojástartó mellett egy különösen szép tárolókosár, „kópic” is volt a csereanyagban. A tárgy egyedi történetéről szinte semmit sem tudunk, a leltárkönyvi bejegyzés csak a funkcióját és a gyűjtés helyszínét őrizte meg: „liszttartó kópic”, Sárosszék, Vas vármegye. A 77403-as leltári számú műtárgy bemutatását az analógiák és a helyi népéletet vizsgáló kutatók feljegyzései segítik. A tárgy a 19. század második felében készülhetett, jó megtartású, de kissé megbomlott fenékperemén látszik a használat. Rozs-, azaz zsúpszalmából készült, hasított, hántolatlan fűzfavesszővel sűrűn és egyenletes kötött. A tárolókosarak hagyományos urnaformájával ellentétben csaknem egyenes falú. Ez a típust a környék német közösségeiben kedvelték leginkább, melyek közé Sárosszék (egykor önálló község, ma Pinkamiske településrésze, Burgenland, Ausztria) is tartozott. Két egyenes fülét a kosár falának két kifutó szalmakötege alkotja. A hasonló tárolókosarak rendszerint fedéllel rendelkeztek, a gyűjtés idején lisztes kópicként használt darabnak is biztosan volt legalábbis alkalmi fedele, hogy tartalmát a kártevőktől, portól megóvja.

A kicsépelt gabonát – búzát, rozsot a sárosszékiek a gyors folyású Pinkán működő vizimalomban őröltették meg. A változatos finomságú búzaliszttel szemben a rozsliszt többnyire csak egyfajta minőségben készült. Az őrleményt a házak kamráiban, hombárban, ládákban, nagyobb kópicokban tartották. Kisebb, ovális mérőszakajtóval mertek belőle, aminek – hogy kéznél legyen – többnyire a lisztben volt a helye. A kenyérsütéshez szükséges mennyiséget vékában, zsomporban vitték a konyhába. Itt történt a liszt szitálása, a kovász előkészítése, a tészta nagy gonddal való dagasztása, kelesztése és sütése.

Sedlmayr Krisztina

NM 77403 Szalmából font tárolókosár
Sárosszék, Vas vármegye
19. század második fele