„A kor néprajztudományának nagy vállalkozása” 2.

„A millennium legillőbb megünneplése volna a mai és a történelmi Magyarország teljes hű képének bemutatása egy nagyarányú országos ethnographiai kiállítás keretében.” - írta Herrmann Antal 1890-ben a közelgő millenniumra készülve. Külföldi példák mellett magyar előképek is voltak már ekkor az életmód, az építészet, a lakáskultúra és a viselet sokszínűségének bemutatására, mint például az 1873-as Bécsi Világkiállításon felépült ’nemzetközi falu’, vagy az 1885-ben rendezett Országos Kiállítás 15 berendezett parasztszobája. A Millenniumi Kiállítás szervezői két fő csoportban, egy jelenkori és egy történeti kiállítás keretében kívánták bemutatni Magyarország korabeli közművelődési állapotát és történetét. Az előbbiben kapott helyet a Néprajzi Falu, amely tervének kidolgozásával „a néprajzi módszerű tájkutatás” egyik mesterét, Jankó Jánost bízta meg az Ezredéves Kiállítás Igazgatósága. Sorozatunk a Millenniumi Falu előkészületeit mutatja be Jankó János fényképein keresztül.

„Bács-Bodrogh vármegye 1894-ben elhatározta, hogy az ezredéves országos kiállítás keretében létesítendő néprajzi faluban bemutat egy sokacz házat a typusos berendezéssel és néhány híven felöltöztetett alakkal. A kiállítási igazgatóság erre egy bizottságot küldött ki a hely szinére, hogy ott szakszerűen állapítsa meg, milyen ház, mily berendezés és mely costumeök jellegzetesek a sokaczokra. Mint e bizottság tagja, kerestem fel először 1894-ben a bács-bodrogh vármegyei sokaczokat.” Számol be Jankó János a Millenniumi Kiállítás Néprajzi Falujának előkészületeiről, amelynek során végiglátogatta Bács-Bodrog megye sokácok lakta településeit: Szontát (Szond), Vajszkát, Bogyánt, Plávnát (Palona), Béreget és Szántovát (Hercegszántó). (Az említett falvakon kívül még Bács és Monostorszeg tartozott a sokác települések közé, azonban Jankó igyekezett minden nemzetiség kultúráját ’ősi’, ’tiszta’ formában bemutatni és úgy ítélte, hogy e két településen „városi jellegöknél fogva” nem nagyon remélhet már „eredetiséget.”).

A megye alispánja, Schmausz Endre – a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat tagjaként – megbízta Jankót, hogy foglalkozzon behatóbban a Bács megyei sokácokkal, állapítsa meg a különbségeket a jól ismert bunyevácok és az alig ismert sokácok között és tanulmányozza e népcsoport történetét, letelepedését és kultúráját. Így 1895. júliusában Jankó újabb három hetet töltött Bács-Bodrog vármegye sokác falvaiban és egyedül ennek a megyének részletes bemutatása jelent meg nyomtatásban, a szerző saját fotóival és rajzaival illusztrálva már az Ezredéves Kiállítás idejére.

Jankó monográfiáját a sokácság definiálásával vezeti be, és saját, valamint Xántus János és más kortárs szerzők viseletfotóira hivatkozva cáfolja Hunfalvyt, aki a sokácokat és a bunyevácokat egy népcsoportként határozza meg. Fényes Elek az 1851-ben megjelent Magyarország geographiai szótárában még nem használja a sokác megnevezést, dalmátokként, olykor dalmatákként említi őket. Fridrik Tamás jegyzi meg, hogy a bunyevácokkal együtt a dalmát mellett illíreknek is nevezik mindkét csoportot. Az 1800-as évek második felében, valamint a századfordulón a sokácok történetével foglakozó szerzők egyetértenek abban, hogy részben betelepülés, részben betelepítés során, több hullámban kerültek a sokácok Bácskába. Fridrik az első hullámot már I. Béla uralkodásának idejére teszi, Jankó 18 évvel később született munkájában a betelepülés időpontjaként a XVII. század legvégét határozza meg, majd újabb 13 évvel később Bellosics Bálint szerint az 1687-es zentai csatát megelőzően telepedett le a sokácok egy része, míg zömük az 1718-as passzaroviczi béke után jött az országba. A sokácok katolikus voltát, mint identitásuk és különállásuk alapvető meghatározóját, minden szerző első helyen említi. Fridrik és Badics Ferenc is kísérletet tesz az elnevezés magyarázatára, miszerint „nevöket valószínűleg a Sok hegytől kapták, melynek környékén laktak balkáni őshazájokban; de eredeztetik a saka (tenyér) szótól is, mivel tenyérrel vetnek keresztet.”

Jankó a kiállítás bizottságának írott első tervezetében említi, hogy javaslatot tett a sokác mellett egy bunyevác szoba bemutatására is. Az alispán azonban visszautasította, miszerint a sokác házakban mindössze egyetlen szoba van, így szükségszerű, hogy abban ez az egy népcsoport kerüljön bemutatásra. Két évvel későbbi kiállítási beszámolójában már ő maga is ekképpen vélekedik: „ha a bemutatásnál az eredetiségre és ősiségre helyezünk súlyt, a sokaczokat kell bemutatnunk és nem a bunyeváczokat, kiknél a gazdagság megadta a módot a népnek, hogy a művelődés számtalan kényelmét magáévá tegye s városiassá, polgárszerűvé legyen”.

Az első ismert, sokácokat ábrázoló fényképfelvételeket a szegedi Letzter Lázár készítette 1862-ben, aki 14 évvel később egy megrendelésre fotóalbumban – a Ferenc-csatorna emlékalbumában – is bemutatta a népcsoportot. Az 1890-es évektől Zelesny Károly pécsi fényképész sokácokról készült felvételei már képeslapokon is terjedtek különböző hazai és külföldi kiadásokban és igen népszerűek voltak a női fejviselet különlegessége miatt. Ebben az időszakban készült Jankó János 37 darab bácskai felvétele, amelyek elenyésző számú kivételtől eltekintve e vidékről készült legkorábbi felvételei a Néprajzi Múzeum gyűjteményének. A felvételek mindegyike kültéren készült 13x18 cm-es üveglemezre. A Jankó által használt fényképezőgép pontos típusa nem ismert, azonban egy Xántushoz írt 1894 októberi levelében kitér a Millenniumi Falu előkészítésében végzett fényképdokumentációs tevékenységére: „Ugy a háztypusokról, mint a belső berendezésekről, valamint a customeökről helyenként teljes fényképsorozatot készitettem (...) azonban csak ugy vált lehetségessé, hogy a méltóságos igazgató ur szives engedélyével a vezetésem alatt álló osztály számára egy néprajzi felvételekre kiválóan alkalmas fényképkészüléket szerezhettem be. Lehetséges, hogy már a szeptember végi Bács-Bodrog megyei útján is az említett új felszerelést használta.

Jankó az általa bejárt hat település mindegyikén fotózott, a számokat tekintve azonban aránytalan földrajzi eloszlásban. Míg Szontán 16 felvételt készített, addig Vajszkán és Bógyánban mindössze 2-2 darabot. A felvételek mennyiségi megoszlása a kor kutatóinak munkamódszerére utal. Eszerint Szontán találta meg és fotózta végig a legtipikusabb sokác viseleteket, a többi településen már csak a tipikustól eltérőt örökítette meg. Figyelemre méltó, hogy a Néprajzi Faluban kiállított viseletes babák öltözékeihez éppen ezekből a kivételekből válogatott, hiszen például szántai női viseletet a számos fotó ellenére nem javasolt rekonstrukcióra, míg az egyetlen vajszkait igen. A sokác női viselet esetében különösen egyedülállók a sok gyönggyel, tükördarabokkal, aranyhímzéssel, csinált virágokkal, tollal és szalagokkal díszített színes nagymérető fejviseletek, illetve a 20-30 soros nyakba való üveggyöngyök, valamint az idősebb nők által viselt kapica (főkötő). Mindezekről számos közeli felvétel készült két vagy akár három nézetből is. Jankó leírásai és fényképfelvételei jól kiegészítik, magyarázzák, értelmezik egymást. Felismerhető a fehér szoknyát viselő hajadon lányok csoportja, ellentétben az asszonyok által hordott zöld vagy vörös szoknyákkal, amelyek színét a fekete-fehér felvételből nem, csak Jankó leírásából ismerjük.

A fotográfiák tematikájában is erős aránytalanság fedezhető fel, mindössze 6 építészeti felvétel áll rendelkezésünkre lakó- és gazdasági épületekről, 31 viseletfotó mellett. A képek jól mutatják a sokác építkezés sajátosságait, mint például a két méter magas, teljesen zárt deszka- vagy téglakerítést, a faragott kapubálványokat, a kapuszárnyak találkozásánál díszítőfunkciót betöltő gombfát, a tető nádazását lezáró lófejes szorítóléceket, az oromfal csúcsára festett napsugaras díszítést, vagy az ablakok festett-faragott deszkatábláit. Jankó mindenhol a ’typust’ kereste, majd a kiállításon igyekezett ’összegyúrni’ egy olyan házat, amelyen az adott vidék minden jellegzetessége megtalálható volt.A terepmunka során készült felvételeket Jankó nem csupán a Kiállítási Falu előkészítése során használta, hanem 1896-ban megjelent sokácokról írt monográfiájában publikált is belőlük 12 darabot, így már készítésüket követően elérhetővé váltak felvételei az érdeklődő nagyközönség számára.

Gebauer Hanga